Türelem

Úgy tíz éves forma lehettem. Már túl voltam a „Jézuska hozza nekünk a feldíszített karácsonyfát” – csodavárásán, de még jócskán innen a felnőttes realitáson. Abban biztos vagyok, hogy ez idő tájt már sejtettem: a fa alá kerülő ajándékokhoz anyáméknak valami közük van. Sőt, talán több is volt ez holmi sejtelemnél, inkább erős gyanúnak nevezném.

Furdalt a kíváncsiság. Kis copfosként arra vágytam, hogy megfejtsem a nagy rejtélyt. Így aztán egyszer, amikor épp egyedül voltam szüleim hálószobájában, a nyikorgós ajtajú ruhásszekrényre – minden titkok eredőjére – vetettem magam. Nem kellett sokáig kutakodnom. Egy tucat sál és néhány stoppolásra váró zokni alatt meg is találtam, amit kerestem. Két doboz szaloncukrot – a szokásos rózsaszín és babakék sztaniolba csomagolva –, egy másik dobozban pedig a jól ismert karácsonyfa-díszeket. Azt hiszem, talán a nekem szánt ajándékra is rábukkantam, de hogy mi volt az, arra már nem emlékszem.

Nem úgy, mint arra a bizonyos karácsony estére. Ott álltam a fa alatt talpig ünneplőben és valami szokatlan üresség volt bennem. Az alkalomhoz méltatlan bizonyossággal bontogattam az ajándékomat, a várakozás öröme nélkül.

És hiába ragyogott a karácsonyfa, hiába pörögtek a kék és rózsaszín sztaniolos szaloncukrok az ágakon, hiába volt minden ugyanúgy, mint máskor, az én fejemben egyre csak a nyikorgós ajtajú szekrény aljában látottak kavarogtak.

Kerestem azt az ismerős izgalmat, amitől pár nappal korábban magam fosztottam meg magam. Vártam az ünnepet, de helyette csak egy ezüstpapírba csomagolt hétköznapot találtam.

Akkor, azon a bizonyos szentestén saját káromon tanultam meg, hogy van, amit nem szabad siettetni. Ahhoz, hogy valami igazán szép dolog megszülethessen, időt kell hagyni. Első sorban magunknak.

Az indiánoknak van erre egy nagyon bölcs mondásuk. Úgy tartják, ha a világ – és benne a mi életünk is – elviselhetetlenül felgyorsul, üljünk le egy kicsit és várjuk meg, míg a lelkünk utolér minket.

Különösen most érzem ennek a jó tanácsnak az aktuálisát, amikor így, november végére-december elejére eszement fordulatszámra kapcsol a mindennapi ringlispílünk.

Lehet, hogy ma még nem lehet megállni, de már az is nagy szó, ha legalább lassítunk.Talán még van egy kis időnk, hogy a valóban lényeges dolgokra figyelhessünk, türelmesen, semmit sem siettetve. És ha végül utolér minket a lelkünk, egyszerűen csak hagyjuk, hogy a hétköznapok szép csendben átöltözzenek ünneplőbe…