Tiszta udvar, rendes ház

Az egész falu összezsúfolódott a nézőtéren, így amikor a színpadra szólítják őt, fenekek és lábak százai között kell átverekednie magát, hogy átvehesse a díjat. 

A díj bájosan egyszerű, már amennyiben egy csúf kis pléhtábla bájosnak nevezhető. A lényeg azonban látszik, mert jó, nagy, fekete betűkkel ráírták: “Tiszta udvar, rendes ház”.
Most már ugyan bádogból, de papírja is van róla, hogy az ő portája mindenkinél takarosabb. Nincs már dolga itt. Kioson a hátsó sorok mögött, meg se várva a nyugdíjas dalárda műsorát.

Otthon benyit a verandára és értelmet nyer a zománcos pléhtábla. Mintegy a díj igazolásául a sápadt októberi napfényben is ragyog minden. Valami elégedettség félét érez.

Leveszi a kabátját, kinyitja a nagy, fehér szekrényt. Nyikorog a nehéz ajtó, belső oldalán felfénylik a tükör. A tükörből egy ismerős nő néz vissza rá. Hasonlít hozzá. Amaz sem szép és pont ugyanolyan színtelen. Azon drapp kardigán van meg valami zöldes seszínű szoknya meg ezen is. Az sápadt, sárga arcú, koromfekete hajú, emez szürkés fakó bőrű és erősen mákos. A tükörbéli nőnek félénk, gyanakvó a tekintete, az innensőnek fényét vesztett.

A lány a tükörből – nevezzük Irmának – az, aki reménytelenül szerelmes a szemben lévő házban lakó Pistába. Néha órákon át lesi a nagyszoba ablak függönye mögül, hogy mikor indul a fiú futballozni, de Pista nem néz rá. Talán észre sem veszi az áttetsző, semmilyen lányt.

Egyszer beszéltek csak, amikor Pista beállított heréért a nyulaknak, noha Pistáéknak egyáltalán nem volt szüksége rá, hisz egész tábla zöldellt náluk a kert hátsó sarkában. Azt viszont mégsem vallhatta be a fiatalember: az apja küldte át, hogy kaszálja le a szomszédék lucernáját, mert Irma idős, özvegy anyja már nehezen bírja el a behemót szerszámot, Irma meg olyan ügyetlenül vagdalkozik vele, hogy nézni is rossz. 

Furcsállotta is a dolgot a lány, de eszébe sem jutott rákérdezni Pistánál a dologra. Csak állt megkukultan, lesütött szemmel, mint akinek mindegy, hogy mit keres náluk az idegen.

Áradt a fény a verandán. Fénykévék táncoltak a falon, ráröppentek a hófehér nagyszekrényre, majd gellert kapva a rézkilincsen csillantak meg. Onnan tovaszöktek, be egyenesen a nyitott ajtajú, hófehér konyhába, hogy ott szirporkázzanak tovább a stelázsin az aranyszínű kávédarálón. Olyan ragyogás töltötte be az előszobát, mintha templomban lettek volna. Pista meg is jegyezte, hogy ilyen tisztaságot ő még nem látott, meg valami olyasfélét is mondott, hogy “nagyon dolgos lány vagy, te Irma!”, de nem trécselt sokáig, vállán a kaszával megindult a kertbe. 

Csak amikor már jó pár lépés távolságra volt a fiatalember, akkor mosolyodott el Irma. A dicséret nyomán remény és bizonyosság töltötte el, egészen kipirult. Végignézett a makulátlan előszobán és mint aki megvilágosodott, rátalálván valódi küldetésére, hozta a seprűt meg a felmosórongyot. 

A történtek után még hosszú évekig állt a függöny mögött Irma, egészen addig, amíg Pista meg nem nősült. A szomszédok úgy mesélték, valami városi, csupa élet, csupa szín nőt vett el. 

Irma sosem ment férjhez. Nem cibálták gyerekek a haját és esténként nem bújt fáradtan, vigaszt keresve senkihez. Egyedül és tisztán élt. Lehet éppen ezért, a végén megszánta a sors és a maga ügyetlen módján igyekezett kárpótolni őt. A falu szája már rég Irmának ítélte a környék legtakarosabb portája címet.

Most meg itt ez a tábla, egyenesen a tanácstól. “Tiszta udvar, rendes ház”. Ki kellene szögelni a ház falára az utca felől –  tűnődik, majd kisvártatva egy marék szöggel meg egy kalapáccsal tér vissza. Nézi, forgatja a préselt feliratos pléhtáblát, amibe mintha belesajtolták volna az életét is.  

Összefolyik előtte a kép, amikor lendül a kalapács és nagyot üt a táblácskára. Reccsen a fém, reped a zománc, pókhálós erezet csúfítja a mázat. Irma könnye végigfolyik az arcán, csorog a pléhre. Már alig látja a feliratot, pedig ott van az még jól olvashatóan, kijózanítón. “Tiszta udvar, rendes ház.”