Taps nélkül

Márciusi hír, hogy az egyre több embert megmozgató TeSzedd mozgalom önkéntesei megtisztították a Moszkva, akarom mondani a Széll Kálmán teret. Ismerőseim tudják rólam, hogy nagy ellensége vagyok a szemetelésnek, megénekeltem már ezt párszor. Szóval, épp ezért másról fogok beszélni, a mostani szösszenetem nem a rúzsfoltos, kuka mellé dobált csikkekről szól. Inkább rólunk, szemetelőkről és szemétszedőkről. Meg talán valami egészen másról is.

Három teli zsáknyi összegyűjtött csikk-trófea mögött pózoltak a fotón azok a fiatalok, akik szívügyüknek érezték, hogy Budapest egyik legforgalmasabb terét legalábbis látványra európaivá tegyék. Mert hát valljuk be, tényleg nem egy világvárosi feeling a 4-es 6-osról leszállva bokáig gázolni a szemétben.

Így hát jött egy maréknyi ember és hozott egy csomó kukászsákot, meg jó nagy kiszerelésben munkakedvet is. A dolog, bár kétségkívül üdvözítendő, mégsem rendkívüli. Mindössze annyit jelent, hogy akadt néhány önkéntes, aki nem kérdezte: kitől és honnan jött a mocsok, csak fogta magát és összetakarította azt.

A dolog lehetett volna pusztán egy mínuszos hír, de hogy nem csak ennyi lett, ahhoz a történet folytatása kellett. Miközben ugyanis ezek a fiatalok derekukat nem kímélve hajlongtak és megtisztították a műveleti területet, a derék dohányosok közül néhányan az imént rendbe tett flaszterre pöckölték a friss csikket.

Ez az, ami elgondolkodtat, vagy inkább elszomorít. A másik ember lenézése, fáradozásának semmibe vétele. Az, hogy a kétkezi munka értéke oly mértékben devalválódott, mint napjainkban a polgárháború szélén egyensúlyozó Venezuelában a bolívár.

Ahogy az egyik interjúban egy önkéntes elmondta: akadtak, akik arcukon kaján vigyorral – félszemmel lesve a takarító reakcióját – dobták eléjük az elszívott staubot. Mint ahogy arra is van példa, hogy az egyik magyar iskolában a diákok a takarítónő elé borították a szemetest, mondván: – „Takarítsa föl. Ez a dolga!”

Jó párszor álltam már le vitázni ismerőseimmel, védelmembe véve a híres Nyugattal szemben kis hazánk polgárait. Ugyanis nem hiszek abban, hogy a Lajtán túl másféle DNS-ű emberek élnének: olyanok, akikbe a Mindenható genetikailag beépítette az igényesség vagy a tisztaság génjét, másokból meg direkt kihagyta. Kell lennie valami más magyarázatnak, és ez még akkor is így van, ha nem vagyok hajlandó beállni abba a sorba, ami azt skandálja, hogy külföldön kolbászból van a kerítés. De, hát nincs mit szépíteni: e tekintetben nálunk messze még a Kánaán…

Szóval, a tőlünk nyugatabbra élők helyzetét elnézve talán tényleg nem a gyárilag beültetett Domestos-gén a válasz a kérdésre, sokkal inkább az egymásra való odafigyelés és a másik munkájának elismerése. Lehetséges, hogy valamiféle kifordított logika mentén épp az ilyen alantas dolgokra vállalkozók váltanak ki az átlag „sógorból” tiszteletet vagy megbecsülést.

Elképzelhető, hogy úgy okoskodnak: ha már nekem nincs ínyemre a más szemetének összetakarítása (vagy csak egyszerűen nekem ez olyan „büdös”), legalább becsüljem meg azt, aki ezt megteszi helyettem. Nem adnak arannyal futtatott A Szocialista munka hőse plecsnit és még csak meg sem tapsolják az érintettet. Nem tesznek mást, mint hogy hagyják dolgozni azt, akivel semmi szín alatt nem cserélnének.
Lehet, hogy itthon is ennyi épp elég lenne. Ha már úgyis annyi a szemét.
(Fotó: Goór Gábor)