Szemek

Immár tizenöt éve, hogy minden péntek délután pontban ötkor találkoznak Vilmos belvárosi lakásán. Egykori osztálytársak, akiket az internátus olyan szövetséggé kovácsolt, amit az idő nem képes kikezdeni.

Péntekenként kártyáznak.Vagy legalábbis kártyázás fedőnév alatt vitatják meg a világ férfias dolgait. Vilmosunk ilyenkor sörrel és aprósüteménnyel készül, meg özvegy férfihoz képest szokatlanul nagy tisztasággal, amit Jolánnak, a bejárónőnek köszönhet. 

Jolán kedden és pénteken délelőtt jár Vilmoshoz. Az asszony két órán keresztül súrol, porszívóz, tollseprűz. Nem csacsog, nem telefonál, még csak zenét sem hallgat. Csak dolga végeztével egy makulátlanul tiszta lakást hagy maga után. Nesztelen jön és némán távozik. Vilmos a maga módján szereti a nőt. Pedig nem igazán a zsánere. Sötét hajú, sötét tekintetű asszony. Nem sokat beszél, de fürge és pedáns. 

A lapjárás ma a szokottnál is jobb. A házigazda és kártyapartnere, Gyula sorra nyerik a partikat. Emberemlékezet óta játszanak párban. Igaz, annak idején már a padban is együtt ültek. Kipróbált duóként szavak nélkül értik egymást. Nem véletlen, hogy szinte mindig ők zsebelik be az asztalra tett nagy halom tíz- meg húszfillérest. A kártyák fölött egymásra néznek, Vilmos szeme villan és Gyula már teszi is a lapot. 

Vilmosunk egy hunyorítással most is jelez, de az égiek másként rendezik a dolgot és Gyula elvéti a dolgot. Mire az asztalra terített gobelinre hull a kártya, már ő is tudja, vége mindennek. A játszma elveszett.

Gyula – indulatos kolerikusként – dühében az asztalra csap. Az ütés épp az ezüst tálca sarkát éri, mire az ott felsorakoztatott poharak közül a legszélső megbillen és hangos csörrenéssel lebukik az asztalról. Folyik a sárga lé a parkettán, még a kanapé előtti szőnyeg is kap belőle. 

Gyula szabódik. – Jaj, Vilikém, úgy sajnálom! Pedig nálad mindig olyan tisztaság van. Én meg összemocskoltam neked mindent. Csak az az átkozott treff kilences… de mindegy. Ne is beszéljünk róla! Hozok egy felmosórongyot. Jut eszembe, megvan még a bejárónő, akit annak idején beprotezsáltam hozzád? Mi is volt a neve, Juliska, Janka?

– Jolán. Jolánnak hívják –  morogja a bajsza alatt Vilmos a padlón terjedő tócsát bámulva.

Gyula –  talán, hogy feledtesse az előbbieket –  nem tágít a témától.

– A Zagyvayék –  tudod, hozzájuk is én ajánlottam még évekkel ezelőtt – nagyon elégedettek vele. Azt mondják, amióta az a nőszemély vette kézbe a lakást, ragyog minden. Igaz, minden nap dolgozik rajta vagy három-négy órát. Hja, mondjuk az nagypolgári lakás! 168 négyzetméter – néz halvány grimasszal körbe az itteni 75 négyzetméteren. –  Ott van is mit suvickolni! Hozzád hetente hányszor jön az az asszony?

– Kétszer –  préseli ki a fogai közül a szavakat a kérdezett, és hogy elterelje a szót kínálni kezdi a vendéget. –  Ha már kiborult söröd, töltök neked még egyet – és csurgatni kezdi egy tiszta pohárba a borostyánszín félbarnát.

– Nem, ne fáradj, látod, már úgyis sok volt nekem –  tolja el finoman Gyula a vendéglátó kezéhez egy gondolatnyival hosszabb ideig érve a felé tartott italt. – Inkább arról mesélj, hogy elégedett vagy-e ezzel a Jolánnal?

– Az – mondja hűvösen a férfi és zavartan rántja vissza a kezét majd önkéntelenül elkezdi fürkészni a vendég arcát. Az ismert vonások most idegennek tűnnek.

Eddig észre sem vette, hogy milyen lágy a tekintete. Nőiesen finom. Zavarja, hogy nem a szemébe néz, hanem valahová a válla magasságába. Kitartóan fixírozza. Vilmos nem tud mit kezdeni ezzel az ismeretlenül ismerős nézéssel. Mentségeket keres: talán csak az öreg barát szemét körbepókhálózó szarkalábak teszik. Talán szürkehályogja van, mint annyi korukbelinek.

– Mi bajod Vilikém? Ne haragudj a sörért! Hirtelen haragú ember vagyok, nem tagadom, de nem akartam neked kárt okozni – vágja ketté Vilmos gondolatait a vendég.

– Hagyd már el Gyula! Nem történt semmi baj! –  próbál kényszeredetten mosolyogni Vilmos, de hangja mást mond.

– Akkor Jolánnal van gond? – vizslatja vendéglátója arcát a másik. Mi történt? Meglopott?

– Nem.

– Hát? Eltörte nagyanyád meisseni porcelán készletét? Árat emelt?

– Nem, dehogy. 

– Bartha Vilmos! Én még a lábszagodról is ezer közül kiszúrlak, szóval ne beszélj nekem mellé! Hát, mi van azzal az asszonnyal?

– Semmi. Csak… csak néz – hadarja Vilmos és közben, hogy zavarát leplezze, meg azért is, hogy jelezze: részéről véget ért a péntek esti szeánsz, a pakli összerendezésébe kezd. Leszegi fejét, a kelleténél tovább pepecsel a lapokkal.

Gyula viszont nem tágít. 

– Néz? Na és aztán? Hogy néz?

– Mit tudom én! – sziszegi fojtott dühvel Vilmos. – Csak úgy néz. Olyan furcsán. Ahogy nem szokás nézni.

– Miért? Hogy szokás nézni? Ki akart veled kezdeni? Úgy nézett rád?

– Fogalmam sincs, hogy mit akart. Csak nézett. De nem a szemembe, mint amikor…, – harapja el a szót szégyenlősen. – Valahová ide. – mutat bizonytalanul a kulccsontja felé. – Bámult és kész. Eddig jól megvoltunk, de most kedden igen furcsán viselkedett. Mintha mondani akart volna valamit, de aztán meggondolta magát. Elvált nő, talán gyereke is van. Én meg ugye, tizenhét éve özvegyen, nyugdíjjal, egy nagy lakásban. Tudod, hogy megy ez…

Gyula tekintete most megint barátjára esik. Hosszan, szeretettel nézi az ügyetlenül kivasalt ingét a kérdéses helyen. Jól tudja, Vilmos valamiért nem bízza ezt a munkát Jolánra. Pedig jobban járna. A látása már nem a régi, apró gyűrődések marnak bele az agyonmosott kockás anyagba. De nem morfondírozik rajta sokat, hóna alá kapja marhabőr táskáját és indulni készül. A többiek is szedelődzködnek. A házigazda nem tartóztatja őket.

Az ajtóban, ahová szokása szerint Vilmos mindig kikíséri a három kártyást, Gyula egy pillanatra visszafordul. Nagy levegőt vesz, mintha valami hosszú, rég elfojtott vallomásra készülne, aztán odahajol az öreg füléhez és belesúgja:

–  Majd varrd meg az inged. Kilyukadt, itt – és ujjával puhán megérinti a férfit valamivel a válla alatt.

Vilmos bólint és szó nélkül becsukja az ajtót. A felmosóvödörért indul. Közben az motoszkál a fejében, hogy kedden vajon ugyanez az ing volt-e rajta.