Stráfok

Évente három nap kimenőt kapok a családomtól, ezek közül az utolsó augusztus 20-ára esik. Nem vagyok túl nagy tűzijáték rajongó, ezért nem is tülekedem, hogy részt vehessek az össznépi puffogtatáson. Gyerekeim viszont annál inkább lelkesednek érte. Így aztán jó pár évvel ezelőtt párom úgy döntött, hogy akkor két, négy-öt év körüli javított kiadásommal beveszi magát a nagyvárosi rengetegbe.

Lesz itt élmény, látványosság, miegyéb – gondolta ő. Én pedig azt, hogy ismervén két perpetuum mobilenket – akiktől egyáltalán nem idegen, hogy pár nanoszekundum alatt elvegyüljenek a tömegben – valami feltűnő színű ruhába öltöztetem.

Megkülönböztető jelzésként egy-egy piros-fehér csíkos matrózpólót húztam rájuk. Virítottak is, ahogy kell! Persze, a biztonság kedvéért azért lelkükre kötöttem, hogy egyszem jelenlévő szülőjük kezét semmi pénzért ne engedjék el, de a távolból anyai aggódásomból mindössze ennyire futotta.

Akkoriban vidéken éltünk és az autózáshoz szokott kiskrapekoknak már a vonatozás is világszám volt. Hát még a színes, szagos, saját levében pácolódó főváros! Repülők és luftballonok szálltak a Duna felett, vattacukor illatot kergetett a gyenge szél. A Batthyány-téren a színpadon zenekarok váltották egymást. Nagy élmény volt, tán’ nagyobb is, mint amit két aprócska kölök magába szívni képes. Egyszerre sok lett a jóból, a harmincöt fokból, a tömegből…

Becsületükre legyen mondva, kis hajósinasaim el nem engedték egy pillanatra sem apjuk kezét, bár egyre lassabban és lassabban araszoltak a „teljesítési pontok” között. Késő délutánra megnéztek mindent, ami csak belefért az esti tűzijátékig. Az árnyékokkal együtt egyre nyúltak lépteik, a kánikulában (meg az uszkve tíz-tizenöt kilomérenyi sétában) apjuk fáradt el hamarabb. Irány a Margitsziget! – adta ki az úticélt a legidősebb és már rá is fordultak az árnyas platánsorra.

Egyszerre csak az elcsigázott felmenő előtt egy hatalmas ugrálóvár képében feltűnt a megváltás. A közelben lévők barátságosan, közéjük tartozóként üdvözölték a csíkosokat vezető apukát, aki nem sokat teketóriázott, odanavigálta a gumiingatlanhoz a fiúkat, akik egy éles kanyarral be is vették azt. Férjuram pedig a közeli standot, s vele együtt jól megérdemelt sörét. Még egy terebélyes fa is adatott, aminek hátát nekivetve felpiccenthette a dobozos italt.

Ikreink az isten tudja honnan akkumulált energiával lemeríthetetlenül ugráltak. Apjuk száz gyerekből is azonnal ki tudta szúrni őket a rikító csíkos pólójukban. Nyugalom és béke telepedett a fűre. A sör hideg volt, az idő meleg, a kissé távolabb üldögélők pedig a Pesten megszokottnál jóval kedvesebbek.

Az elgyötört, fekete pólójába beleizzadt felmenő elégedetten kortyolt az italába, mikor feltűnt neki, hogy egy ismeretlen férfi a közelben rá emeli a korsó sörét. „Milyen barátságos népség van errefelé” – gondolhatta magában, de sokáig nem töprenghetett, mert egy másik, kopasz, nagydarab is széles vigyor kíséretében felé biccentett a pohara mögül. Nemigen tudta mire vélni ezt az indoklatlan nyájasságot, de a harmadik, félreérthetetlen üdvözlésnél gyanakodni kezdett.

Óvatosan körülnézett, és most már látta, amit eddig nem. Nagy igyekezetükben az egyik párt központi rendezvényhelyszínén vertek tanyát. A hangszórókból Kárpátia szólt, a nagymagyarországos transzparensek tövében pedig jókora árpádsávos zászlókat lengetett a szél.
Árnyékból, hunyorítva egészen olyanok voltak, mint egy piros-fehér stráfos matrózpóló.