Sírfelirat kézzel írva

Olyan nyolcéves forma lehettem, amikor a most leírt történet megesett velem. Akkoriban nagyanyám gyógyszereinek kiváltása okán törzsvásárlója voltam a falu patikájának. A patikusok jól ismertek engem és a receptekre srájbolt gömbölyű betűs, enyhén lefelé szánkázó aláírásomat. Szóval, egyszer ilyen okból kifolyólag álldogáltam a gyönyörű, régi patikai üvegcsékkel díszített pult előtt, amikor előttem egy hetven-nyolcvan év körüli férfi került sorra.

Foltos, remegő kezében receptet tartva lépett a kiadó ablakhoz. Pár pillanat múlva halomban állt előtte a rengeteg pirula. Már csak a gyógyszerek átvételét igazoló aláírás volt hátra, tolta is a receptet az öreg felé a patikusnő. Az agg egy darabig nézte a papírost, aztán a madzaggal a pulthoz kötött tollat. Lassan, kimérten fogott a recept aláírásához.

Vártam, hogy a tollból majd kunkori, czirádás betűk bújnak elő. Ehelyett három, akkurátusan megrajzolt keresztet rajzolt…

A picinyke gyógyszertárban nem lepődött meg senki, csak én. Mind a nyolc évemmel éreztem, hogy én, a világra épp ráeszmélő kislány, ennél a hajlott hátú öregnél egy valamiben több vagyok.

Hogy miért meséltem ezt most el? Azért, mert pár éve búvópatakként jelenik meg itt-ott a médiában a kézírás szükségességének megkérdőjelezése. Legyen digitális a világ! – mondják a haladó gondolkodásúak és ezzel együtt temetik a jó öreg kézírást.

Tudom, érzem, jószándékuk megkérdőjelezhetetlen, hiszen manapság minden a digitalizáció felé mutat. (Hogy ez így van, mi sem bizonyítja jobban, mint hogy ezt a kis szösszenetet is billentyűzeten és nem egy hófehér papírlapon írom.)

A telefonunkban tárolt nevek, számok szintén nem kézzel kerültek bevésésre. Egyre több az online számla, a kérdőív, és évek óta – hogy ne kelljen a szignónkkal vesződni – már a hitelességünket igazoló aláírásunk is digitalizálható.

Tény, hogy egyre kevesebbet és egyre csúnyábban írunk (és beszélünk, de ez egy másik történet.). Innen nézve tehát, jogszerűnek tűnik az igény, hogy az iskolákból és úgy en bloc, az életből radírozzuk ki ezt a kispolgári csökevényt, a kézírást.

Bár évszázadokig folyt a harc az írástudatlanság felszámolásáért, most, hogy szinte majdnem elértük a célt –1880-ban még a magyar lakosság 56%-a, 2001-ben már csak alig több, mint 1% -a volt analfabéta –, értelmetlenné vált az egész küzdelem.

Mintha a kézírás eltörléséért lobbizók szándékosan figyelmen kívül hagynák azt a tényt, hogy az írás (a kézírás!) jótékonyan hat a finommotoros kézmozgásra, tehát más, az íráshoz hasonlóan aprólékos mozdulatokat igénylő tevékenységek során is hasznát vesszük.

Másrészt, írás közben nemcsak az agyunk küld jeleket a betűket véső kéznek, de az információáramlás visszafelé is hat, vagyis a jelek gyöngyfűzésével agyunk is csiszolódik.

Ha pedig eljátszunk a gondolattal, hogy a tollak, ceruzák, irónok helyett majd mindenütt a billentyűzet (ne adj’ isten a diktálás) veszi át az uralmat, játsszuk végig fejben a történetet! Mi lesz akkor, ha három-négy nemzedék múlva, mikor már az utolsó írástudó is kihalt, egy kolosszális méretű áramszünet bezavar a digitáliába és a begépelt/bediktált szöveg egyáltalán nem, vagy nem úgy jelenik majd meg, ahogy szeretnénk?

Mi lesz, ha mindenütt arat majd a kék halál és a legegyszerűbb információk lejegyzése is lehetetlenné válik? A tiltott tudás felkent papjai, a kor illuminátusai lesznek az írástudók?

Mi lesz a mai facebook és insta nemzedékkel, akik betűk helyett már csak emotikonokat használnak? A kalligráfia kimúltával visszatér a képírás? Eltűnnek a kézzel írott levelek, a betűkbe rejtett vallomások? Nélkülözni leszünk kénytelenek gyerekeink szeretni való ákombákomjait, a bájosan bumfordi bevásárlócetliket, a boldogságtól sugárzó szerelmes üzenetek göcögő, kerek betűit, vagy a szakító levelek fájdalmasan szép sorait.

Kézzel írni nemcsak annyit tesz, hogy tollal írásjegyeket hagyunk a papíron. A kézírás időt hagy nekünk. Miközben kanyarítjuk, formázzuk, íveljük, hurkoljuk, szántjuk a régről örökölt jeleket, mondanivalónkat át-meg átszerkesztjük. A kézírás időigényessége és nehézkes javíthatósága okán a leírandó szöveg folyamatos átgondolására késztet minket. (Talán ez az oka, hogy jó néhány gondosan megírt elbocsátó szép üzenet landolt már a papírkosarunkban…)

Mi lesz velünk, ha egyszer eltűnik majd a civilizációnak az a darabja, aminek alapjait a kézzel történő információrögzítés teremtette meg? Értem én, hogyne érteném, hogy a kézírás is csak egy adatrögzítési mód, és a floppykkal, meg a CD-kel együtt előbb-utóbb ez is bekerül a technika süllyesztőjébe. De, talán ez a dolog az adatrögzítési technikánál mégis jóval többről szól.

Miközben a fejlődés jegyében informatikai guruk és neves pedagógusok lobbyznak az ügyért, a dolognak görbe tükröt tartva a lakberendezésben egyre népszerűbb a kézírást utánzó tapéta. Az a fajta, ami iparilag előállított míves, kacskaringós, töltőtollas gyöngybetűket hazudik a papírra, hogy végül ezekkel burkoljuk körbe kis világunkat és a szobát.
Ha már mi magunk nem tudunk írni…