Pacák

Tíz perce állok a kép előtt. Nem rossz, de nem is különösebben jó, valahogy mégsem enged. A tusrajz egy öregembert ábrázol. Az alak háttal áll nekem, válla fölött visszanéz. Nem látom tisztán a szemét, mégis érzem, hogy rám szegeződik a tekintete.

A hajszálnál is vékonyabb tintavonalak a papíron, a tónusozás mértani pontossága nyugtalanítóan ismerősnek tűnik. Deja vum van, pedig sose hallottam a művészről.

***

Lonci néniék egy héttel ezelőtt felcihelődtek és disszidáltak. Minket is hívtak, de az én megrögzött idealista apámnak nem akaródzott elhagyni az otthonát. 1956 októberének végén azonban ahogy betörtek az oroszok és a konyhaablak, anyám is disszidált. Na, nem olyan messzire, csak három emelettel lejjebb, levonszolt minket a pincébe.

Azt hittük egyedül leszünk a félhomályos, dohos helyiségben, de legnagyobb meglepetésünkre a Rozsnyai utca 17-es számú ház össze lakója ott volt már. Csak Solymosiék és Pöltlék hiányoztak. Papa szerint már ők is a Lajtán túl jódliznak Lonci néniékkel, de erről semmi biztosat nem lehetett tudni.
Mint ahogy arról a fiúról sem, aki a pince közepén, a pléh lámpa fénykörének közepén kuporgott törökülésben. Különös szerzet volt, annyi szent. Egérszínű, ritkás haja, erőteljesen domború homloka, széles, lapos orra és viccesen előreugró alsó állkapcsa volt. Ha kicsit oldalról néztem, olyannak tűnt, mint a mesekönyvekben a Hold.

Senki sem ismerte őt, senkihez sem tartozott és senkihez sem szólt. Csak ült magában a sápadt lámpafényben és rajzolt. Olyan elmélyülten, hogy észre sem vette: a háta mögé lopóztam. Vagy az is lehet, hogy észrevette, csak nem törődött velem.

A válla fölött lestem, hogy mit csinál. Nem értettem, mit ábrázol a képe. A papíron szanaszét fekete és szürke pacák voltak, mindenféle rendszer nélkül. Nem tudtam kivenni, mi akar lenni az a nagy, sötét folt. Fúrta a kíváncsiság az oldalamat, meg végül is engem küldtek a többiek előőrsnek kipuhatolni, hogy ki fia-borja ez a fiú.

Akárhogy próbáltam észrevétetni magam, akármilyen csilingelő hangon szóltam hozzá, nem válaszolt. Csak az ölébe támasztott rajztáblája kötötte le. Mellette a földön egy nyitott marhabőr táska volt, odébb pedig egy bádog tolltartó, benne tűhegyes tustollakkal, néhány ceruzával, egy puha, márványos radírral és egy finom kis bicskával. Arrébb egy szép vonalú üvegcse állt, benne éjfekete tintával.
Akkor még nem tudtam, hogy amit csinál tónusozásnak hívják. Apró vonalakat húzott egymás mellé, de olyan pontosan, mintha vonalzóval csinálta volna. A sötétebb árnyalatú részeken az előbbi vonalkákra merőlegesen, majd azokra is keresztbe újabbakat húzott. Mintha nem is a kezével rajzolt volna, hanem minden idegszálával.

A kép egyre sötétebb lett, de még mindig nem lehetett kivenni, mit ábrázol.
Eluntam magam és a többi gyerekkel fogócskába kezdtünk. Már épp elértem volna Keserű Janit, amikor egy iszonytató dörrenés szakította félbe a játékot. A felnőttek azt mondták, találat érte a házat és ebben lehetett is valami, mert a rajzoló fiú háta mögött a salétromos falon egy repedés kezdett el lefelé mászni, fölötte pedig őrült himbálódzásnak indult a lámpa.

Aztán további pukkanásokat meg dörgéseket és kiabálást hallottunk. Tudtam, hogy most valami komoly dolog történt, mert mindig derűs apám arcára kétségbeesés ült ki. Anyám tekintete szomszédról szomszédra, lakóról lakóra rebbent és azok is rémült képpel meredtek vissza ránk. Egyedül a fiút nem zökkentette ki. Tudomást sem vett a robbanásról. Csak akkor nézett fel, amikor kicsapódott a pince ajtaja és egy nagyon fiatal, tagbaszakadt orosz katona lépett be. Vállán géppuska, kezében egy pisztoly. Sapkája, válla friss vértől volt mocskos. Orrcimpája remegett, ordított.
Nem értettük, mit mond, de látszott rajta, hogy fél. Géppuskával és pisztollyal felfegyverezve tőlünk, a fegyvertelenektől tartott. Végignézett gyülevész társaságunkon, végül megállapodott tekintetete a különös fiún, akire mutogatva tovább üvöltött.
Egyedül Herczeg Simi úr egykori színigazgató rakta össze valamelyest szavai jelentését, mivel első felesége – egy orosz balerina – révén konyított egy kicsit a nyelvhez.
– Azt mondja, térképet rajzol a fiú, hogy rájuk találjanak.
Nem mondom, hogy akár ne lehetett volna térképnek nézni a rajzot, mégse hittük, hogy ez a fura szerzet a mi penészszagú pincénkből irányítaná az ellenállást.
A katona a fegyverével hadonászva egyre hangosabb lett, hiába magyarázta Herczeg úr, hogy a fiú csak egy egyszerű rajzoló és mi nem is ismerjük.
A fiatal katona le nem vette a szemét a mi idegenünkről, neki üvöltözött, végül rászegezte a pisztolyát. Hogy a történtekből mit értett meg a fiú, nem tudom, csak annyi biztos, hogy ráemelte vizenyős szemét a tán’ még nálánál is fiatalabb, véres suhancra, majd belenyúlt a táskájába és kivett egy tükörfényes hengert.

Ettől még inkább bedühödött a katona, vadul forgatta szemét. A fiú viszont mintha észre sem vette volna ezt, nyugodt mozdulattal a rajzlap tetejére helyezte a hengert.

Kicsit igazgatott rajta, majd lassan felemelte a rajztáblát maga elé, nagyjából mellmagasságig.

Az orosz rámeredt a képre. Rettegtünk, hogy mi fog történni. De bármennyire is féltünk, gyarló kíváncsiságunk legyőzte rémületünk. Moccanni is alig mertünk, mégis oldalra hajolva, a katona mögé surranva a képre sandítottunk. Nem értettük, mit kellene látni, eltelt egy kis idő, mire rájöttünk. Az alaktalan pacák formát öltöttek a hengeren.

A fényes paláston a sötét foltból kirajzolódott a Halál, fekete köpenyben. Háttal állt, onnan fordult vissza felénk. Koromszín csuklyája alatt épp csak felsejlett az arca, sötét szemgödre, mégis tisztán látszott, hogy az orosz katonára néz. A nézés kijelölte őt. Nem mondom, hogy rémisztő volt, inkább valami hideglelős bizonyosság áradt a képből.

A hatalmas kamaszt babonás félelem kerítette hatalmába. Zavarodottan, szinte megigézve bámult a görbe tükörre, ami baljós próféciává torzította a pacát. Egyre szorosabban markolt rá a pisztolyra, kitartóan nézett farkasszemet a sötét alakkal, majd a téboly csúcsán meghúzta a ravaszt, rálőtt az acélhengerre. A pincében nagyon szólt a fegyver, a dörrenés sokáig pattogott a falak között, hátul eldőlt egy rozoga szék.

Rémülten húzódtunk vissza a helyünkre, éreztük, ahogy egy jeges fuvallat meglegyinti arcunkat.
Hogy mi történt azután, senki sem tudja. Néhány perc múlva nyirkos csend telepedett a pincére. Az orosz, akinek valószínűleg egy elesett bajtársa vére szennyezte a sapkáját és a vállát, most a földön feküdt békésen. Ijesztően csendes volt. Középen – mint egy hatalmas amőba – egy sötétvörös folt nőtt a zubbonyán.

Riadtan néztünk vissza a holdképű rajzolóra. Ott ült, ahol korábban, ölébe eresztett rajztáblával, rajta a valószerűtlenül fényes hengerrel. Valamit mondani akartunk neki, de nem tudtuk, hogyan fogjunk hozzá. Végül ő szólalt meg. – Idióta. Nem térkép ez, hanem anamorphosis.

Pár nap múlva összeomlott minden reményünk és a szomszéd ház. Úgy hírlett, a romok maguk alá temettek egy orosz katonát, aki minden bizonnyal lakásfosztogatás céljából volt rosszkor rossz helyen. A mellkasán éktelenkedő golyó ütötte lyukról viszont soha, senki nem beszélt.