Nyolc rúd bejgli

Nem tudom, mikor változott meg a mama lakása. Az az otthon, ami mióta csak az eszemet tudom, puha otthonossággal ölelt körbe engem. Mostanra mintha eltűnt volna ez a melegség, csak a lélektelen barna, politúrozott szekrények, bézs tapéták és hervadt csipketerítők maradtak.

Most is itt vagyok – mint öt napja mindig – elkeseredetten kutatva a régi meghittség után, de csak nem akar előkerülni. Azt várom, hátha egyszer végre belép a mama az előszobából és helyreáll a világ rendje.

Ordít a csend. Mama elment és én képtelen vagyok elsiratni. Egy dobozba találomra néhány holmit belepakolok. Haza akarom vinni az érzést, azt a régit, amit most sehol nem találok.

Egy hirtelen ötlettől vezérelve a konyhába megyek, a polcon sorakozó szakácskönyvek között megkeresem a kézzel írott receptfüzetét. Igen, idén karácsonykor – ha már mama nem lehet velünk – legalább megsütöm azt a bejglit, amihez foghatót sehol se ettem még.

Itt is van a recept, megsárgult, pecsétes lapon gyöngybetű folyondárral írva. Szavai jólesően ismerősek, orromba citrommal vegyes vanília illatot hazudnak. Hogyne lennének ismerősek, hiszen minden december 23-án mi, ketten rituális bejglisütést rendeztünk.

Ilyenkor mama konyhája cukrászüzemmé alakult, a makulátlan tisztára súrolt gyúródeszkán takaros hengerek születtek, hogy a végén a zománcos tepsiben lustán elnyúljon egy pár rúd mákos, diós, marcipános és gesztenyés.

Biztos csak véletlen, de ma éppen december 23-a van – tűnődöm.

Mit nem adtam volna, ha egyszer még úgy melegében megkóstolhatom, de ő minden alkalommal szigorúan hazaparancsolt. Azt mondta: a bejgli is csak egy ajándék, nem illendő kilesni a titkait. Így aztán egyszer sem láttam, ahogy töltelékkel degeszre tömötten, márványosan előbújnak a sütőből. Csak másnap, a szentestén találkoztam velük.

Forgatom a pergamenszínű receptfüzetet, érzem, ugyanaz az izgatottság lesz rajtam úrrá, mint régen. A révedésből egy lehulló cetli riaszt fel. Sokszor láttam ilyet, mert mama néha nem a füzetbe, csak egy papírfecnire srájbolta le a receptet, majd berejtette azt a lapok közé. Bizonyára ez is így került oda.

Felveszem a papírost, egy számla. Bodó Emil Czukrászmester Czukrászdájából való. Valami emlék – gondolom – de, a dátum gyanúsan mást sugall, 2024. december 23-ára szól.

Pár perc múlva már a cukrászdában mutogatom amikor a rendelés felől érdeklődöm. A pultos lány a papírossal kezében a bolt mögötti, illatos sütödébe indul, hogy kisvártatva egy fehér hajú, legalább nyolcvanévesnek kinéző öregúr társaságában érkezzen vissza. A férfi gyanakodva végigmér, nem érti a helyzetet. Elmondom, ki vagyok és mi járatban jöttem, mire meglágyul a tekintete. – Angyalom! A nagyanyja volt a legkedvesebb ügyfelem. Harminchét éven át soha, egyetlen egy karácsonykor sem mulasztotta el megrendelni tőlem a szokásos nyolc rúd bejglit. Egy-egy pár mákosat, diósat, gesztenyéset és marcipánosat. Őszintén sajnálom, hogy ezek az utolsók – bök Bodó Emil a kezében lévő, selyempapírba bugyolált csomag felé – , amit neki sütöttem.

Úgy döntök, ez a kis közjáték mamával a mi kis titkunk marad, nem szólok róla anyáéknak. A bejgli egyébként is épp olyan ajándék, mint a többi.

* * *

Másnap a karácsonyi vacsora csendesebb, mint lenni szokott. Finom porként telepszik ránk a hiány. Talán a bejgli segít – gondolom, és behozom a teraszról a selyempapíros pakkot. Nagyot néz a család. Nem igazán tudom eldönteni, hogy azon csodálkoznak-e: mama nélkül hogyan kerül bejgli az asztalra, vagy azon, hogy azt hiszik: én sütöttem. Mindegy is.

Apa nagyot harap a mákosba, jólesőn köszönnek rá az ismerős ízek. Arca felderül, a bánat felett egy kicsit győzedelmeskedik a bejgli. Még úgy, mákos fogakkal mesélni kezd. – Nagyanyád – Isten nyugosztalja szegény mamát – az első időkben nemigen tudott jó bejglit sütni. Drága édesapám mondogatta is neki, hogy “Ilonkám, nem rossz, nem rossz ez, de az én édesanyám így meg úgy csinálta… Aztán apám – a te nagyapád – töviről-hegyire elmesélte édesanyja bejglisütési fortélyait, hogy a szónoklat végén mégiscsak oda lukadjon ki: ez a cukrászati terméknek csak nagy jóindulattal nevezhető tésztaféle meg se közelíti az etalont.

Harminckilenc évig élt boldog házasságban nagyanyád és nagyapád – borítja le fátyolos romantikával a történetet apám –, és csak az első két karácsonyon volt gyengécske a mama bejglije. Aztán rájött, hogyan kell ilyen isteni mannát az asztalra tenni!

Azt is apa elmeséléséből tudom, hogy ilyenkor mama csendes mosolygással hallgatta anyósa főztjének véget nem érő méltatását. Csak bólogatott, éppúgy, mint most én a fogyatkozásnak indult édesség származását firtató kérdésekre.

Igen – mondom apának. Jövőre is én hozom majd a bejglit. Nyolc rudat, ahogy szoktuk.

És magam sem értem miért, de elerednek a könnyeim.