Magamban

Vekerdy Tamás a Jól szeretni című könyvében egy fejezetet szán annak az embertípusnak, amellyel valamennyien találkoztunk már, és amelyik, ha hagyjuk, az őrületbe kerget minket. Ő az, aki „…nem élvezheti a másik másságát. Mindenki – és minden – legyen olyan, mint én vagyok. A többi fenyegető. A többi ellenség. Csak akkor nyugszom meg, ha az egész világ körülöttem: én…” Én pedig magamra húzva ezt a szerepet, egy elvetemült gondolatkísérlet erejéig eljátszottam az ötlettel, hogy milyen az, ha én vagyok az egész világ.

Haladjunk szépen sorjában! Először is, ebben a magammal körülvett valóságban meg kell születnem. Világra hozom magam, ami, ha egész pontosak akarunk lenni, inkább valamiféle klónozást jelent. Első felsírásomkor elgyönyörködöm magamban, és örömmel nyugtázom, hogy valóban tökéletesre sikerült másolat vagyok.

Ahogy cseperedek, okos szóval okítgatom majd magam magam. Megtanítom mindazt, amit megtanultam s tudok. Nem beszélek vissza, még gondolatban sem lázadok magam ellen, hiszen én Én vagyok.

Kamaszkorom viharmentes, idővel a szerelem is rám talál. Talán kicsit narcisztikusan hangzik, de – mivel az én világom már csak ilyen – tökéletes párra lelek önnön magamban. Kényelmes életem van. Nem kell önmarcangoló harcok árán megtalálnom magam. Az útkeresés nyűgét levették a vállamról. Készen kaptam magamtól a toposzokat és a számomra kívánatos életmodellt. Még a példaképeim is előregyártottak.

Gimnázium, egyetem, munkaerőpiac… Mindenütt sok-sok én vesz körbe engem. Jólesően egyformák vagyunk. Nincsenek gondolat-dodgemek. Nincsenek harcostársaim. Nincsenek viták, nincsenek egy pohár bor melletti világmegváltások. Miért is lennének? Körülöttem mindenki érti és elfogadja, hogy csupán kétféle nézet létezik: az enyém meg a helytelen.

Értékrendem, céljaim, hitem, vágyaim tökéletesen megegyeznek a többiekével. Ugyanabban a langymeleg kultúrklímában nevelkedtünk. Politikailag, világnézetileg ugyanott állunk. A káposztás cvekedlit is ugyanúgy esszük: sóval, borssal, nem cukorral.

Félelmeink is parallelek. Bár, azon kicsit el kell most gondolkodnom, hogy ebben a süppedős harmóniában vajon mégis mi a fészkes fenétől kellene tartanom…

Megházasodom, gyerekeim születnek, akik szakasztott másaim. Nem vagyunk egy tipikus olasz família. A hangos szó nálunk ismeretlen, a temperamentumos viták helyett éteri egyetértés párája száll a vasárnapi húsleves felett.

Így pereg le az életem, mígnem értem is bejelentkezik a halál. (Mondjuk speciel ő pont nem passzol a történetbe, mert ez a kaszás fószer nagyon más, mint én. Szóval, nem is igazán tudom megtárgyalni vele, hogy most az egyszer tegyen kivételt velem.)

Ott fekszem a halálos ágyamon, körülöttem a hozzátartozóim. Csukott szemmel streamelek végig a kellemesen jellegtelen, zacskósleves ízű életemen.

Ágyam körül állok sokadmagammal némán, mint a kínai agyaghadsereg. Sötétlik a szobában a szürke massza.
Kevés van már hátra. És aztán egyszer csak végigfut rajtam, amit sosem volt bátorságom magamnak bevallani.

Átkozottul egyedül vagyok.