Levél Michelangelonak

Michelangelonak is csak 24 órából állt egy napja, mégis milyen csodákat alkotott! Úgyhogy az csak kifogás, hogy valamire nincs időd! – szól a megfellebezhetetlen bölcsesség, amikor szóba kerül az időhiány, pláne a még ennél is rombolóbb „nem vagy elég” érzése. Úgyhogy, gondoltam egyet és írtam egy levelet, a témában abszolút ártatlan, mégis az önhibáján kívül a „bezzeg ő” szerepébe kényszerített Michelangelo Buonarrotinak.

Kedves Mester!

Először is engedd meg, hogy tegeződjem veled, ha már rendre egymáshoz hasonlítanak minket, pedig ezt sem te, sem én nem kértem soha.

Tudod, őszintén csodálom azt, amit letettél az asztalra! Meg azt is, hogy bár magadat mindvégig szobrásznak tekintetted, azért egész szépen kifestetted a Sixtus kápolnát. (Nem tudhatod, de pár száz évvel később volt egy másik festő is, aki szintúgy igen szép karriert futott be. Igaz, ez a mókás, bajszos kis figura nem annyira a képei által vált ismertté, de erről majd máskor mesélek.) Szóval, leborulok azelőtt, amit véghez vittél, de bocsáss meg nekem, ha azt mondom: te a belső körben futottad a négyszázat, míg nekem/nekünk a stadion előtti buszmegállóból indul a rajt.

Neked hagytak arra négy, egész esztendőt, hogy elkészülj az egyik, ha nem a leghíresebb műveddel. Nyilván, türelmetlen volt a megrendelő II. Gyula pápa, de gyanítom nem fenyegetett kötbérrel, ha nem készülsz el időben a munkáddal. (Oké, persze, tudom, ő ragaszkodott ahhoz, hogy egy ilyen korszakos zseni fesse meg a plafonját.)

És amikor esténként lemásztál az állványról, hogy hullafáradtan hazatérjél, otthon nem fogadott játszani vágyó, zajos gyereksereg (akiket előtte zeneórára, edzésre, külön angolra, játszóházba cipeltél a dugóban), és nem várt üzenet a komplett tanári kartól, miszerint naponta legalább egy órát kell szánnod (tantárgyanként külön-külön!) a történelemre, a matematikára, az angolra, a kémiára, fizikára, biológiára, informatikára – korrepetálandó a lusta kölkeket…

Amikor bekapcsoltad a tévét – micsoda pompás időzavar! –, nem kaptad arcba a hülyébbnél hülyébb háztartási eszközök, úgymint képkeret-sarok tisztító pálcika, fürdőszoba csempe fugát egyesével kiglancoló kence reklámjait. Mert hogy senki sem várta el tőled, hogy egy átlagos csütörtökön úgy nézzen ki a kecód, mintha maga az ÁNTSZ fertőtlenítette volna ki frissen minden szegletét.

És amikor a reneszánszban hűtőként funkcionáló udvari kútból felhúztad a vacsorádat, nem pipiskedtek a hátad mögött kalóriát számlálva és reklamálva a menüből hiányzó zellerszárat és fenyőmagot az egészségtudatosság pápái.

Javíts ki, ha tévedek, de azt gondolom: akkoriban rajtad senki sem kérte számon, hogy korodhoz képest tíz, de inkább húsz évvel fiatalabbnak tűnj. Téged még nem etettek „a harminc az új negyven”, „az ötven az új harminc” mákonyával. Persze, akinek fénye az évszázadokon is átragyog, annak nem nagyon kell ilyen földi hívságokkal foglalkoznia. Ezzel szemben nekünk az, hogy a reggeli fejből egy viszonylag vállalható, munkahely-kompatibilis fizimiskát pingáljunk, már napi rutin.

Mint ahogy az is, hogy hetente kétszer-háromszor (szakértők szerint ez arcpirítóan kevés, de ez van!) kocogni, tornázni, súlyzózni járunk. Mert ma a testmozgás is társadalmi elvárás. Így hát a konditeremben lucskosra izzadva úgy keresem meg magam a plusz kilók mögött, mint annak idején te abban a bizonyos márvány tömbben Dávidot.

Aztán képzeld, ma már az is általános követelmény, hogy legalább két-három idegen nyelvet tudj. És amikor már perfekt vagy a hádujudú-ból, rákanyarodhatsz önnön szakmai fejlesztésedre is. Ennek fényében esténként az éjjeli szekrényemre készítem a „Így lettem milliárdos vállalkozó” című bestsellert, hogy elalvásig igyam szavait.

Amikor pedig már az ájulás környékez, behunyom szemem, de csak azért, hogy félálmomban rám törjön a kétségbeesés: a business guruk soványka három-négy órával is beérik, míg nekem hét óra alvásra van szükségem, hogy reggel képes legyek elmászni az első kávémért…

Maradék időm is ki van centizve: társadalmi élet, hajléktalanok vagy elhagyott kutyák istápolása, némi kultúra színházi előadás vagy mozi formájában. Meg persze, a francia Alpokba szervezett síelést (meg az arra való összekuporgatását) is be kell valahová iktatni, mert az mégis hogy venné ki magát, ha csak egy snassz, tátrai telelésre futná?…

Azért pedig, hogy házasságunkon ne jelenjenek meg olyan csúf repedések, mint az Ádám teremtése című freskódon, férjemmel újra és újra kell szőnünk kapcsolatunk szövetét.

Szóval, mire letettem a napi verklit, tanultam a gyerekekkel, palléroztam elmém, edzettem testem, mélyen, az apró rezzenésekre is odafigyelve beszélgettem a srácaimmal meg a tök ugyanebben a szituban lévő oldalbordámmal, csillogóra políroztam a lakást, betettem egy mosást és egészséges, ámde laktató vacsorát főztem, majd kikészítettem a csábosabbik hálóingem, mindezek után levezetésként már csak magamban kell megkeresem a belső zent…

Bevallom, én tényleg próbálom elhinni, amit sulykolnak a magazinok, hogy mindennek a nyitja a magamnak való megfelelés. Hogy nem kell vagyonosabbnak, fiatalabbnak, vékonyabbnak, sportosabbnak vagy hozzáértőbbnek lennem. És tudod, ezt én még piszok szívesen el is fogadnám, ha a világ nem ordítaná óránként a képembe, hogy mégis kevés vagyok…

Kedves Mester! Tudom, nem tehetsz róla, hogy rendre hozzád mérnek. Végigolvasva, amit az imént leírtam, a napnál is világosabban látom, hogy valóban nem vagyok hozzád fogható. Már csak azért sem, mert én nem tudok festeni.

Tisztelettel: momo