Levegő

Az asszony robog elöl, ahogy mindig is szokott. Utána, jó messze poroszkál a férje. Az elöl lévő időnként hátranéz, megsürgeti az urát. 

A fene tudja, miért szalad az asszony. Talán a fájdalom elől fut, ünnepi körömcipője véresre törte a sarkát, a vasútállomás meg még jócskán odébb van. Az elnyűtt lábát leszámítva frissen vásárolt orgonalila kosztümjében a nő roppant elragadónak látja magát. A mögötte ballagó férje már nem ilyen elégedett, még akkor sem, ha legjobb zakóját vette fel és az alkalomra való tekintettel igazán csinos nyakkendőt kötött. És persze, a vadonatúj – szintén a mai napon debütáló – fogsora is hozzátesz a látványhoz. Bár, meg kell hagyni, ez utóbbival még nem sikerült megbarátkoznia. 

Nincs azonban ideje sokáig töpengeni a szájába helyezett ingatag idegen testről, mert megérkeznek az állomásra, a távolban pedig feltűnik a vonat. Pár perc elteltével be is zsúfolódnak a fülkébe és épp csak lehuppannak egymással szemben, már indul is a szerelvény. 

Alig hal el a vonatfütty, amikor az asszony előveszi a szalvétába csomagolt rántotthúsos szendvicseket. Nagyot harap az egyikbe, a másikat a férfi felé nyújtja. Amaz megrázza a fejét, de a nő ellentmondást nem tűrően a kezébe nyomja. – Egyél, na! A lagziban csak este nyolc körül lesz vacsora, addig meg vagy éhen halsz vagy elázol teljesen. 

A férfi kelletlenül elveszi a tízórait, a két jókora kenyérszeletet, közte egy lustán kilógó rántotthússal. Harap egy hatalmasat, majd még egyet. 

Nem foglalkozik a többi utassal, akik nézik a jelenetet, a szendvics egy falatnyi otthont rajzol köréje a kupéban. Mohón fal, egyre nagyobb darabokat hasít ki a karéjból, alig bírja megforgatni a szájában, mígnem az egyik falat cigányútra megy. 

Elvörösödve zihál, sípolva küzd a tüdeje. Megrángatja nyakkendőjét, mintha csak az fojtogatná. Nem mer a körülötte ülőkre nézni, kétségbeesve mered ki a vonatablakon. Odakinn eszeveszetten rohan a táj, bent ellenben áll az idő. A falat nem mozdul. Hideg veríték csurog végig a hátán, ismerős érzés önti el. 

Megint nyolc vagy kilenc éves. A bányatóban fürdik a többi gyerekkel, mézbőrű csibészek mind. Kergetőznek a hűs vízben, már épp eléri az egyiket, de elvéti a fogást. Amaz tovacsusszan, ő meg elmerül a vízben. Még hallja a hangokat, bár távolodik a zsivaj. Körülötte egyre ordítóbb lesz a csend. Szája és tüdeje megtelik vízzel, néma kiáltására senki sem válaszol. Taposni próbál, de csak lejjebb és lejjebb süllyed. Odalent, mint aki épp elég halált látott már, közömbösen elúszik mellette egy hal. Lassanként elpárolog belőle a fájdalom, már nem kapkod levegő után. Belenyugszik a megváltoztathatatlanba és elnyúlik a bányató fenekén. Sötét van, béke és halotti csend.

A többit már csak a fiúk elmeséléséből ismeri. Mindannyian tudták, hogy veszélyes a tóban fürdeni, mégis gyakran megtették. És persze, a szülők is ismerték gyerekeik észjárását, éppen ezért sűrűn csaptak rajta a tilosban járó siserehadon. Az egyikük apja épp akkor érkezett, hogy két pofonnal  hazazavarja fiát, s ha már ott volt, létszám ellenőrzést is tartott. Így derült ki, hogy egy gyerek hiányzik. Az apa nem teketóriázott, úgy, ahogy volt, ingbe’ gatyába’ beugrott a vízbe és kihúzta a félholt gyereket. 

Az emlékek olykor kegyetlenek. Most, hogy egy kapitális falat szabotálja legelemibb életfunkcióját, ugyanaz a halálfélelem keríti hatalmába, mint egykor. Az akkor történtekből a férfi már csak annyira emlékszik, hogy egy markos kéz jó párat ráhúz a lapockájára, ő meg felöklendezi az iszap szagú vizet.

Mire idáig jut az emlékezésben, felesége feláll a szemközti ülésből és meglapogatja a hátát. Erős keze van, nagyokat csap rá, de végül elhozza a megváltást.  A bűnös falat megmozdul, a megkínzott ember végül hatalmasat kortyol a kocsi állott levegőjéből.

Meleg van itt, elviselhetetlen meleg – gondolja, majd feláll, hogy lehúzza a kocsi ablakát. Kihajol, a menetszél beletép gyér hajába, nyakkendője jókedvűen integet az arra járóknak.

Túláradó életöröm járja át, kiálthatnékja támad. Mély levegőt vesz és a sínek mellett elhaladó bicikliseknek odarikkant a robogó szerelvényről: Hahóóóó! Hangja tovaszáll és vele együtt a fogsora is.

A kocsi árát érő protézis valahol a fűben landol, egykori viselője erre ijedten kapja be fejét a vonatablakból. Szerencséjére senki sem látta a jelenetet. Onnantól kezdve kerüli felesége tekintetét. Összeszorítja ajkát, mintha csak utólag akarná jóvá tenni a végzetes hibát.

A végállomáson aztán asszony sziszegve rászól, hogy tegye már be végre a fogsorát, de neki valamiért nem akaródzik, mondván: majd a lakodalmas ház közelében rendbe hozza magát. De sem a szóban forgó utcában, sem a ház kapujában nem kerül a helyére a dolog.

– Hol. A. Fogad? – szűri a foga között a szavakat az asszony. 

Mint a vesztes csatából visszatérő hadvezér, aki pontosan tudja, nincs már mit szépíteni a történteken, emberünk bűnbánóan megszólal. – Azt hiszem Celldömölkön… És maga sem tudja miért, de kitör belőle a nevetés. Zeng tőle az utca, szúr az oldala és potyognak a könnyei. Ki tudja, tán’ a nevetéstől, de az is lehet, hogy csak attól, hogy él.