Lámpások

„Nekem az iskolában csak szar tanáraim voltak.” Ezzel a veretes mondattal összegezte egy kommentelő a magyar oktatási rendszerben töltött uszkve 12-16 évét egy neveléssel foglalkozó cikk alatt.

Erős kijelentés. De, a hozzászólás stílusánál érdekesebb, hogy miért érez így az, aki véleményezni jött. Vajon hogy lehet az, hogy egy tucat iskolapadban eltöltött esztendő alatt egyetlen olyan pedagógust sem sodort felé a jó sors, akire most, így, utólag hálás szívvel gondolhatna?

Mi, a „másképp gondolkodók” kaptunk nagyobb kanállal a szerencséből, vagy egész egyszerűen így, utólag békejobbot nyújtottunk az egykor a barikád túloldalán állóknak? Nem tudom.

De azt igen, hogy ahhoz, aki most vagyok, tanáraimnak igen sok köze van. Mindannyian valami olyasvalamit igyekeztek átadni, megtanítani vagy csak felvillantani, amitől ha én magam nem is, de a világ jobb lett.

Általános iskolai magyartanáromnak a szakmám köszönhetem. Ő volt az, aki még azelőtt észrevette az „írásfertőzöttségemet”, mielőtt az nekem feltűnt volna s tapintattal terelgetett az úton. Azóta sem tudom neki elégszer megköszönni ezt.

Csakúgy, mint egykori rajztanáromnak, aki rajzolás helyett „látni” tanította a gyerekeket. Festmények helyett színeket, „fótokat” – így mondta: fótokat – formákat mutatott nekünk. Kiállításra cipelt minket és elnéző volt, amikor az ókori görög és római szobrok akantuszlevéllel takart középtájától idétlen kamaszként röhögőgörcsöt kaptunk.

Ma már a serdülő fiaimat viszem múzeumba, akik a csupasz test látványán pont úgy vihognak, mint anno mi. De, tudom, a látott szépségek lerakódnak, és ez a sok üledék egyszer majd felkavarodik bennük, ha már képesek lesznek mit kezdeni ennyi csodával.

Középiskolai magyartanáromtól Francois Villont kaptam. Faludy átköltésében. Miatta vettem meg a kis kötetet. S ma is, amikor körülöttem feje tetejére áll a világ, ezek a versek hozzák vissza a nyugalmam.

Tanár úr nem volt kifejezetten szép férfi, mégis azt hiszem, mindannyian egy kicsit szerelmesek voltunk belé. Amikor verset mondott, az osztályban kerengő legyek, de még az ablak előtt berregő munkagépek is elhallgattak.

Ő volt az, aki nem átallott egy-egy szerző viselt dolgairól is őszintén beszélni. Megmutatta, hogy a halhatatlan, a Parnasszus tetején penthaust bérlő zseniben is ugyanúgy ott van az esendő ember, mint bennünk. És mi megbocsátottuk neki, hogy tükröt tartott a gyönyörű elé megmutatva a rútat.

És persze, nem maradhatnak ki a sorból azon tanáraim sem, akik legfőbb tantárgya az „emberség” volt. Azok, akik egy félmosollyal vették tudomásul, hogy lelkiismeretességük dacára nem mindannyiunkból lesz fizikus, csillagász, térképész. Mindezt pedig bölcs belenyugvással fogadták el nekünk. Mintha úgy hitték volna, hogy van valami, ami talán az ohmoknál, benzolgyűrűnél, deltatorkolatoknál is sokkal fontosabb.

Most persze úgy tűnik, hogy az én iskolámban a katedrán csupa Comenius és Montessori állt, a tankötelezettségem tucatnyi plusz néhány többi éve meg maga volt az illatozó, ragacsos vattacukor. Hát, nem!

Akadt olyan tanár is, akivel minden igyekezetünk ellenére sohasem sikerült megszeretnünk egymást. Például egyikükkel, aki egy év tanítás után döbbent rá, hogy a gimnázium egy egész jó hely – leszámítva a diákokat és a tanár kollégákat. Az alól, hogy sem indíttatása, sem kedve nem volt ehhez a hivatáshoz, felmentést ad, hogy egy év „próbaidő” után hátat fordított a pályának, teret engedve a nálánál sokkal alkalmasabbaknak. Tiszteltem ezért a döntéséért.

Sokan kimaradtak a felsorolásból. Szándékosan nem neveztem nevükön az érintetteket. Szerencsére túl sok embernek tartozom köszönettel, és akkor kb. ennek az írásnak a negyedénél mint olvasókat elvesztettelek volna benneteket.

Túl sok Gárdonyi-féle lámpás volt az életemben, akik hol pislákoló, hol vakító fénnyel mutatták nekünk az utat. Sokan voltak, akik jó szóval oktattak, s játszani is engedtek. Közülük többen már az égi katedrán állnak. Egyszer talán majd megköszönhetem nekik, hogy ma az vagyok, akivé tettek.