Krizantémok

A sorban előttem álló nő nyakát nézem. Az a fajta, ami a nyakszirtnél kiszélesedik és egy méretes, zsíros púpban folytatódik a háton. A virágbolti eladó nem foglalkozik ezzel, egykedvűen szolgálja ki a vevőt a sárga borzas krizantémokkal.

Mikor én következem, a boltos rám emeli szemét. Megismer. Valamit keres rajtam, hosszan vizslat. Régóta ismerjük egymást, mindig is itt volt a boltocskája. Mondom, hogy mit szeretnék, de a keze nem mozdul, nem nyúl a fehér virágokért.

– Hú… Hogy te mennyire… khm…izé… fáradt vagy! – szakad ki belőle nagysokára egy alig észrevehető szájhúzás kíséretében.

Hát, igen. Tényleg fáradt vagyok. Például fáradt vagyok ahhoz, hogy elmagyarázzam: húsz éve találkoztunk utoljára. És személyes tragédiám, hogy felettem elfelejtett megállni az idő. Bár igyekeztem mindenkor a tőlem telhető legjobb formám hozni, azért esztelen szélmalom harcokba nem bocsátkoztam pusztán azért, hogy az ötödik X-en túl húsznak tűnjek.

A férfi valamit még hadovál a csitrikoromról, a versenybiciklimről, olyasmikről, amik már rég nincsenek. Harmincéves retro emlékek és fehér krizantémok között kotorászik abban a kis virágüzletben, ahol harminc éve nem változott semmi. Ugyanazok a vanília színű falak, ugyanazok a kézműves fröccsöntött koszorúk (sic!) és ugyanaz az elmúlás szag a levegőben.

Csak én vagyok más. Ezen a háromszor három méteren megbocsáthatatlan módon egyedül én engedtem meg magamnak a megváltoztathatatlan változás – jó, ne kerteljünk: az öregedés – luxusát.

Tétován megeresztek felé egy halvány mosolyt, hátha kiengesztelhetem. De nem tudja nekem megbocsátani azt, akivé lettem. Vagy inkább a tényt, amivel most szembesítem: ő sem tudott fogást találni az időn.

Beletúr egy nagy halom hófehér krizantémba, kivesz két csokorra valót. Megforgatja, gusztálja őket, majd az egyiket visszateszi a vázába. A hervadtabbikat selyempapírba csomagolja nekem.