(Komfort)zóna adag

A komfortzóna szép hely, de nem fejlődik ott semmi – olvastam a minap. És ez a mondat – attól függetlenül, hogy kétségkívül van benne egy adag igazság – gyönyörűen belepasszol abba a gondolatsorba, amit a „Lépj ki a megszokottból!; Haladd meg önmagad!; Törj ki a megszokásból!” típusú naplementés hátterű facebook tanítások mantráznak a fülünkbe.

Mára szitokszóvá vált a komfortzóna. Az idők során valami ótvaros, bűzös lerakódás száradt erre a szerencsétlen kifejezésre, amitől a ma haladó szellemű emberének minimum viszolyogni illik. Szégyellni való, ha jól érezzük magunkat benne és sztárként ünnepeljük, aki naponta lépi át a maga Rubikonját. Aki csak néhanap ruccan át önnön demarkációs vonalán, az tüstént megkapja a „lúzer” plecsnit.

Andre Gide-től kölcsönkért hitvallásom szellemében nem vállalkozom arra, hogy miként Mózes a Vörös-tengert, szétválasszam a világ dolgait igazakra és hamisakra. A kinyilatkoztatásokat meghagyom azoknak, akik eddig sem kértek hozzájuk engedélyt tőlem. De, abban biztos vagyok, hogy számos bajunk ebből a komfortzónán kívüli tartós berendezkedésből adódik.

Mert mit is jelent a komfortzóna kifejezés? Az összetett szó, amelynek egyik tagja sem magyar eredetű (talán nem véletlen, hogy sem a komfortot, sem a viszonylagos helyhez kötöttséget jelentő „territóriumot” nem tudták eleink értelmezni). Magyarul leginkább azt a fizikai, lelki és szellemi értelemben vett territóriumot értjük alatta, amelyben kényelmesen, biztonságban érezzük magunkat. Egy helyet, amit jól ismerünk, amelyet épp azért, mert a magunkénak tekintjük, „körbepisiltük”. Itt nem kell minden sarkon új kihívásokra számítani, kellemesen ismerős körülöttünk minden. A világ egy békés, élhető szeglete, ahol megengedhetjük magunknak az ellazulás luxusát, ahol ha nem is becsukott szemmel, de iránytű nélkül egész jól tájékozódunk.

Ezzel a kivattázott valósággal szemben a komfortzónán túli világ sokaknak fenyegető. Kétségtelen, van abban valami izgalom, amikor először veselkedünk neki valami újnak. Emelkedik a pulzusszámunk, gyorsabban szedjük a levegőt – azaz felkészülünk egy váratlan helyről érkező esetleges támadásra. A komfortzónán túli világ igazi lutri. Lehet barátságos, de éppúgy lehet fenyegető is. És épp ez a kiszámíthatatlanság az, ami az adrenalinszintet az egekbe löki, s ami hosszútávon hihetetlenül kizsigereli az embert. Mégis, az önmegvalósítással házaló guruk szerint ebben az ingatag pallójú világban kellene magabiztos képpel prezentálnunk, mi több, itt illene jól éreznünk magunkat, vagy legalább ezt lenne ildomos hazudnunk!

Itt élek a XXI. században. Tudom, hogy új válaszok csak új kérdésekre adhatók. Érzem, tapasztalom, hogy minden nap valami új helyzetben kell bizonyítanunk, mert a munkánk, a társadalom, a család, a technika vagy akár csak saját önbecsülésünk megköveteli ezt.
Addig, ameddig ezt jó szántunkból tesszük, amíg nyitva hagyhatjuk magunk számára a kertkaput, ameddig a komfortzónában és az azon kívül eltöltött időt úgy szabhatjuk meg, ami még elfogadható számunkra, addig nincs is baj. Akkor válik örömtelen kényszerré a dolog, ha akaratunk ellenére kell naponta eljárni ezt a szomorú kötéltáncot. Az igazán visszataszító ebben az, ha mindehhez valami gyalázatos színjátékkal, arcunkra kényszervigyort erőltetve, el kell játszanunk, hogy mindezt még élvezzük is.

Szóval, lehet abban valami igazság, hogy a komfortzóna szép hely, ám nem fejlődik ott semmi. De az tagadhatatlan, hogy ez a kissé unalmas, privát univerzum valamiért mégis otthonos. És talán ez sem elhanyagolható szempont, ha már Tamási Áronnal szólva azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne.