Ki nevet a végén?

Egész nap rossz kedvű voltam.Valami megmagyarázhatatlan érzés feszített. Lehet, előttem tornyosuló teendőim nyomasztottak, amiket szokásomtól eltérően most az utolsó pillanatra hagytam.

Porszívózom, a halomnyi vasalatlannal is kezdek valamit, és a határidős cikknek is ma van a lapzártája – mantráztam magamban…

Talán csak átvettem azt a rezgést, ami körülvett, mert valahogy a levegő is vibrált. Tipikus vihar előtti augusztusi délután volt. Fojtogatóan fülledt.

Nem akaródzott semmit sem csinálni, de végül mégiscsak rászántam magam a porszívózásra. Ám, alighogy bekapcsoltam a masinát, egy hatamas csattanással kettészakadt az ég piszkosszürke szövete és öklömnyi csöppekben zuhogni kezdett az eső. Kövér buborékok táncoltak az udvaron, a fák szomjasan nyújtották felfelé poros leveleiket.

A rádióban az előbb még valami régi sláger ment, most félúton elhallgatott, akárcsak a porszívóm.

Kétségbeesetten nyomkodtam a kapcsolót – semmi. Beállt a totális áramszünet. Feszültség csak bennem volt, a nyavalyás vezetékben nem.

Haragudtam magamra, hiszen én húztam-halasztottam a dolgaimat, de még jobban haragudtam a körülményekre. Az esőt, a villámlást, a légörben kerengő feszültséget okoltam mindenért. Úgy éreztem, kicsúszott az irányítás a kezemből és valami felsőbb erő dönt helyettem, felettem.

Sírni tudtam volna, de az is lehet, hogy csak ennyi idő távolából tűnik úgy, hogy csak „tudtam volna”. Azt hiszem, közelebb áll az igazsághoz, hogy tehetetlenségemben tényleg elbőgtem magam.

Óvodás fiam ekkor, a dramaturgiailag legrosszabb pillanatban lépett elő a szobájából. Óvatosan kapcsolgatni próbálta a tévét a hirtelen beállt süket csöndben. Tanácstalanul nézett rám a néma készülék mellől.

Lezöttyentem az ágyra és rettentően sajnáltam magam. Együttérzőn velem zokogott az ég is.

A nagy magamba roskadásban egyszercsak a gyerek eltűnt egy pillanatra, majd a Ki nevet a végén? társasjáték tarka dobozával bukkant elő. Hogy én mennyire utáltam ezt a játékot!

Ez egy felnőtt ellenes bűncselekmény. Végeérhetetlen tekergés a pályán a szerencse szeszélye szerint anélkül, hogy bármi érdemleges történnék. De, a kissrác olyan esdeklőden nézett rám, hogy nem volt szívem elküldeni.

Megadóan terítettem ki a táblát a pokrócon és helyeztem fel a színes fabábukat. Most épp ilyen kiszolgáltatottnak éreztem magam, mint ezek a kis figurák, amiket kényem, kedvem szerint pakolhattam ide-oda a mezőkön.

Először türelmetlenül, később már csak egykedvűen lépdeltem a kockákon. Nem tudom, meddig tartott ez az állapot, de lassanként valami megváltozott. A feszültség idővel szétfoszlott bennem, mint odakinn a viharfelhők.

Már nem bosszankodtam, amikor ez a kis együgyű játék századszorra is visszaparancsolt a kezdőponthoz. Nem kerestem mindenáron értelmet benne. Végigkacskaringóztuk a táblát, majdnem nyertem, viszont biztosan veszítettem. De mindig nevettünk a végén.

Gyertyát gyújtottunk. Egyre csak róttuk a köröket, pörgött a kocka, dőltek a bábuk és dőltünk mi is. Addig-addig játszottunk, míg odakinn elállt az eső, a fák délcegen húzták ki magukat a frissítő zuhany után. Nedves földszag párállott. Időközben újra elektronok hada indult meg a vezetékben, a szomszédban megszólalt a rádió.

Alkonyodott mire befejeztük. Nem nagy kedvvel ugyan, de a porszívó után nyúltam. Bár termérdek dolog várt rám, mégis nyugodt voltam. Rendet vágtam a vasalandók között és este 11-re leütöttem a cikk végén az utolsó pontot is. Utólag már nem is értettem, mit aggodalmaskodtam annyit.

Minden elkészült. Végül is csak egy felhőszakadás volt. Én pedig ajándékba kaptam egy áramszünetet. Meg talán valami mást.