Hangulattuning

Pakoljuk ki az összes havas képeslapot a komódra és ezzel a lendülettel engedjük is el idén a fehér karácsony ideáját! Mert hogy most decemberben jó eséllyel nemhogy fehér nem lesz az ünnepünk, de már annak is örülhetünk, ha a rokonlátogatáshoz nem kell majd hónaljig érő horgászcsizmát húznunk.

Úgy tűnik, minden a karácsonyi hangulat ellen dolgozik ezekben a napokban. És ebben a fogyasztói társadalmat éltető reklámokkal telepakolt világban kellene megtalálnunk az utat magunkba. Oda, valahová nagyon mélyre, ahová csak a számunkra legfontosabbaknak van belépőkártyájuk.
Nehéz zarándoklat ez, és valljuk be, nem is mindig sikerül.

Nekem legalábbis nem jön magától. És ilyenkor – szégyenlem bevallani, de ez van – kénytelen vagyok doppingszerekhez folyamodni. Most ezek közül osztok meg néhány sajátot. Vegyétek és vigyétek, hátha nektek is segítenek.

Itt van mindjárt az én két, ütött-kopott, bádog őzgerincsütőm. Bevallom, ezeket kizárólag ilyentájt használom. (Olyan püspökkenyeret, mint amit ezekben lehet sütni, soha nem ettem még.) Kenterbe verik a nem oly’ régen vásárolt teflonost. Persze, könnyű nekik, ők származásuknál fogva a szülői ház titkát hozták magukkal a konyhaszekrényembe. Évtizedek elrontott és pazarult sikerült süteményeinek emlékét őrzik és észrevétlen segítenek a régi karácsonyok ízeit becsempészni a mieinkbe is.

Persze, van, amikor minden jó szándék ellenére, valahogy nem megy a melankólikus ráhangolódás. Amikor a kelleténél sűrűbb élet nem hagy elcsendesedni. Próbálkozom, próbálkozom, de az értő csend helyett ilyenkor csak bamba némaságot vagyok képes magamra erőltetni. Hát, akkor tegyük félre jobb napokra a Stille Nacht-ot és hadd szóljon a Feliz Navidad! És illetlen jókedvvel, nagyokat röhögve saját sutaságunkon, egymás lábát taposva táncolunk a nappali közepén. Talán az érintés, talán a mindent átmosó nevetés katarzisa teszi, de valahogy ezek után minden jobb lesz egy ideig.

És ha már a meglehetősen illetlen viselkedést említettem, még egy személyes történettel is megfejelem a dolgot. Mert hogy a mai napig nem tudok úgy visszaemlékezni, sőt még századszorra sem tudom elmesélni úgy ezt a réges régi karácsonyi sztorit, hogy ne potyogna a könnyem a nevetéstől.

Ma már másként gondolok az ajándékozásra, mint gyerekkoromban. Akkoriban – már csak igen szűkre szabott spórolt pénzemből adódóan is – úgy gondoltam, hogy a hasznos ajándék a jó ajándék. Így aztán, amikor egyszer elcsíptem anyám egy félmondatát, amelyben apám alsónadrág kollekciójának viseltességét kifogásolta, megszületett a nagy idea. Alsógatyát kap tőlem apám karácsonyra!

Az ötletekben az a jó, hogy egészen addig tökéletesnek látszanak, amíg csak ötletek. Ezzel a ténnyel én kisvárosunk Röltex boltjában szembesültem, ahová a nevezett férfi alsónemű vásárlása okán tértem be.

A habselyem hálóingek és nejlon bugyik közül egy kedves, fiatal eladólány lépett oda hozzám, akinek annak rendje és módja szerint elmondtam, mi járatban vagyok. A dolog egészen eddig simán ment, de az eladó hölgy ezek után meglehetősen tapintatlanul apám mérete felől kezdett érdeklődni. Magasság, súly, minden szóba került, de nekem még mindig nem volt egyértelmű, hogy a mérettáblázat számomra ismeretlen koordinátarendszerében hol helyezkedik el apám.

Tétován álltam a pultnál és nálam csak a segítőkész, de ennél a pontnál még az enyémnél is ijedtebb arcot vágó boltoskisasszony volt tanácstalanabb. Ebben a pillanatban lépett ki a hátsó raktárból Martos Csilla osztálytársnőm édesanyja, aki a szülői értekezleteken való rendszeres részvételből kifolyólag nagyon jól ismerte apámat. Ő volt az, aki dilemmánkat sokéves boltvezetői tapasztalatával egy szempillantás alatt megoldotta. Már mondta is a méretet, én pedig kisvártatva repültem haza a parádés, naracs-okker- dohány (maradjunk a dohányszínnél, jó?) csíkos alsógatyával.

Az ominózus ruhadarab története a karácsonyfa alatt folytatódott. Apám megörült az ajándéknak, ami hogy hogy nem, épp olyan volt, mintha ráöntötték volna. Csak anyám érdeklődött gyanakodva, hogy sikerült gyerekfejjel ilyen ügyesen eltalálnom a méretezést?

Elmeséltem hát töviről hegyire az alsónadrág-beszerzés részleteit, hosszan taglalva hezitálásomat, az eladónő jó szándékát és a problémát megoldó Martos anyuka szerepét. Önelégültségem buborékját anyám indokoltnál kissé karcosabb hangja pukkantotta széjjel, amikor a női fegyvertárban az ilyen alkalmakra rendszeresített szemvillanással fordult apám felé és nekiszegezte a kérdést: És honnan ismeri a Martos Csilla anyukája ilyen pontosan a te alsógatya méreted???

Egy pillanatig megállt a levegő a szobában, a fán is vigyázzba merevedtek az addig pörgő-forgó díszek. Aztán kitört az ünnep emelkedettségéhez méltatlan, de akkor és ott mindennél jobban eső, parttalan röhögés.

Boldog karácsonyt mindenkinek!
Szeressétek egymást és nevessetek sokat!