Gondolatok a lopásról

A lopás bűn. Függetlenül attól, hogy milliárdokról vagy egy kiflicsücsökről van-e szó. És bár egykori énektanárom úgy tartotta, hogy virágot és kottát lopni nem szégyen, azért e kijelentés után rendre hozzátette halkan: az aktuálisan tanult kórusmű kottáját lehetőleg ne privatizáljuk, mert kell az még az utókornak is.

Szóval, neveltetésemből adódóan az eltulajdonlást bűnnek tartom. Még akkor is, ha jómagam többszörösen visszaesőnek számítok e téren. Május elején anno ugyanis gyakran estem kísértésbe és mindig alulmaradtam…

Akkor, amikor még nem volt a maihoz hasonló, intézményesített az anyák napja, és az iskolák, óvodák nem készültek szervezetten verses, zenés, virágos műsorral az anyukáknak, nagymamáknak, mi, magunk, gyerekek oldottuk meg az ünnep technikai részleteit. A témával behatóbban foglalkozó pedagógusok a hangulat előkészítése okán ilyentájt napirendre tűzték József Attila Mama vagy Anyám című versét, gyakorlati órán fülig technokolosan készítettünk valami képeslapnak látszó tárgyat és kincseinkkel szaladtunk haza felköszönteni a legdrágábbat.

Máshol biztosan máshogy volt, de nálunk apám nem szponzorálta az anyák napi virágcsokromat, így nekem kellett előteremtenem az aktuális bukétát. Erre pedig – kisvárosi, falusi gyerekként – kézenfekvőnek tűnt a lopás. A közelünkben volt egy vasútállomás, a Déli vasút. A sínek mellett pedig – gyanítom por- vagy hangfogó sáv gyanánt – ott virított vagy háromszáz méter hosszan a lila orgona. Nem a dupla virágú, nemesített fajta, hanem az egyszerű, szelíd illatú mezei.

Amikor aztán vasárnap reggel ünnepre virradtunk, felpattantam a kis, piros biciklimre és meg sem álltam az orgonásig. Kezdetben vandál módon téptem az ágakat, majd később, némi profizmust is felmutatva, már konyhakéssel felszerelkezve érkeztem a műveleti helyszínre.

Megkárosítottam az államot. A nagy közösből hazaloptam egy, pontosabban velünk élő nagymamám ajándékát is beleszámítva, kettő hatalmas csokornyi orgonát.

A vasúti váltókezelő egészen biztosan látta mit művelek, mert az ablaka éppen arra nyílt. Mégsem szólt. Mint ahogyan máskor szó nélkül hagyta a szomszéd néni is, aki nyilván nem túl nagy örömmel, de végignézte, ahogyan előkertjét – mit sem tudva akkor a magántulajdon szentségéről – hasonló céllal virágtalanítottam.

Bocsánatos bűnnek tartották és szemet hunytak lopásom felett, sőt, talán még somolyogtak is azon, ahogy tömpe ujjaimat a szárak köré fonva igyekeztem haza zsákmányommal, hogy aztán a máséval köszöntsem fel az ENYÉMET. Tudták, nem öncélúan teszem, amit teszek. A lényegre pedig – gondolom, úgy vélték – ráérek majd felnőttként rájönni.

Ma már nem lopnék virágot. Beérett a tanítás. És különben is, már nem adhatom át személyesen a boltban vásárolt, celofánba burkolt csokrot. Eltűnt a dolog varázsa. Valahogy mégis kárpótolni igyekszem magam, vagy még inkább anyámat.

Onnan föntről egészen biztosan jól látszik, hogy virágot bont idelenn az orgona. Már halványulnak a szirmok, van ahol már rozsdásodnak is a fürtök, de a java még csak most jön. A dombok, parkok, sőt az ország összes kertje erre a napra díszbe öltözik. Kizárólag NEKI. Azt hiszem, ennél nagyobb, legális csokra nem lesz senkinek.