Ganglovagok

Az a nyár volt a legszebb. A gyerekek csak szüleik félmondataiból ismerték a háborút, vagy még azokból sem, mert a felnőttek mindennél jobban felejteni akartak. Felejteni a bombázást, a kilakoltatásokat, a német majd az orosz katonákat, a jegyrendszert, a hullaszagot, a légó pincét.

Élni akartak. Ezért aztán a Szamos utca környékén lévő három, nagy, gangos épület csakhamar gyereksírástól lett hangos. Vagy húsz süvölvény cseperedett a málló falú, körgangos bérházakban.

Nyáron a metlahival fedett udvaron múlatták az időt visongva. Karsai bácsi még egy méretes dézsát is talált, (ami csak kicsit volt lyukas) azt eresztette csurig. Ebben fürdőztek napestig a mézszínű lurkók, addigra – már ha maradt benne valami – a nap finom melegre langyította a vizet.

Az anyák valami titkos egyezség szerint mindig szemmel tartották a csapatot. Hol az egyik asszony, hol a másik hajolt ki a konyhaablakon gyors létszámellenőrzést tartva.

A lakók halkan surranva közlekedtek a nyitott folyosón, de szemüket végig az alkalmi medencén meg a benne pacsáló öt-hatéveseken tartották. Ez a féltucat csuromvizes, boldogan visító kölök maga volt a múlt tagadása, a megtestesült jelen idő.

Még az örökké hátfájós, morgós Zente bácsi is megállt az első emeleten, kiegyenesedett és láttukra a ráncok szabdalta arcán mosoly futott szét. Az udvar legsötétebb lakásából pedig özvegy Hámoriné egy kis tálkányi frissen főzött lekvárral penderült a gyerekek elé. Az asszony hunyorgott egy darabig a napfényben, majd újra eltűnt a házban. Be sem ért az ajtón, mire a tálka már kiürült.

Csak a második emeleti Gútai néni nem szívlelhette a gyerekeket. Meg is tanulta hamar az aprónép, hogy Gútai néni ablakát jobb elkerülni. Inkább az omladozó cselédlépcsőt használták, ha a második emeleten Bokodi Zoliéknál gyűltek össze.

Gútai néni szálegyenes, galambősz haját kócos kontyba fogó, meghatározhatatlan korú öregasszony volt. Egyedül élt. Se gyerek, se rokonok. Csak ritkán hagyta el otthonát, ablakain sűrű csipkefüggöny állta útját a kíváncsi szemeknek. Pedig mesélték, hogy nagyon szépen lakik, drága bútorok, meg nagy, aranyozott képek között. Stoll Ferkó azt állította, hogy még egy zongorája is van, de ezt lehet, hogy csak kitalálta, mert a zeneszerszámot saját szemével még soha, senki sem látta.

Gútai nénihez minden gyereket a legtisztább, őszinte viszony fűzött. Teljes szívükből gyűlölték. Csakúgy, ahogyan ő a kölköket. A gang lovagjai úgy hitték, Gútai nénibe már születésekor belé kódololták az aprónéppel szembeni mérheteten utálatot. Elég volt a folyosón elejtett hangosabb szó és valamelyikre már sistergett is a matróna dühe. Máskor meg olyan erősen szorította meg az épp arra futkorászó gyerek karját, hogy szederszín folt maradt az ujjai nyomán.

A szülők nem adtak magyarázatot az asszony viselkedésére, csak szótlanul arrébb terelték gyerekeiket és igyekeztek kitérni az útjából, bár ők maguk sem szenvedhették igazán. Néha-néha halkan védelmükbe vették a ház benjáminjait, de szóváltásig, pláne tettlegességig sosem fajultak a dolgok.

Jó hatvan évvel később a Szamos utcai ház falára szürke márványtábla került. Rajta azok nevével, akiket sárga csillaggal a mellükön hurcoltak el, és akik többé már nem tértek vissza. Az arany betűs feliratok között utolsóként szerepelt egy név: Gútai (Glantz) Lajoska. Azt rebesgetik, a kisfiú hat éves volt…