Élőben görögből

Csinos nő. Az a típus, akinek sokáig kell nézned a képét, de még akkor sem tudod eldönteni, hogy egy jó karban lévő harmincas, vagy már a negyvenes évei B oldalát pörgeti. Jár mellé még egy sármos, sportos férj, meg két gyerek. Ez utóbbiak ivararányát tekintve egy fiú-egy lány. Mindemellé – csak úgy ráadásul – egy mediterrán tengeröböl képeslapszerűen giccses háttere. Már csak egy viháncoló golden retriver hiányzik a képről a nagy, boldog amerikai családhoz.

A fotót nézegetve egy kis kesernyét kezdek érezni a számban. Azt hiszem, ez az irigység íze. Hogy elhessegessem a kellemetlen érzést, gyorsan feltúrom egymásra halmozott nyári emlékeim, s legfölülről előrángatom a legutóbbit. Búvárkodás, sziklák, mélykék, mélyzöld víz, napsütés, a kerti diófa alól elénk térdeplő tenger, tánc az éjszakában… Már nem érzem a kesernyés ízt, csak valami sorsközösséget a szóban forgó famíliával. Igen, kiváltságosak vagyunk.

Egy óra múlva megint elém senderedik a család a facebookon. Most fürdőruhában pózolnak azon a hat vagy nyolc képen, amit anyuka posztolt. A bikini pompásan áll a mamán, apára is jó ránézni, a két kis krapek meg egyenesen ennivaló a szeplőikkel.

Nálunk, a kékablakos görög falutól némileg északabbra harmincöt fok van. Árnyékban. A hőség csak a ventillátor tőszomszédságában elviselhető. Tengerből momentán viszonylag gyérül állunk, szóval, a monitoron nézem a hűs vizet és minden akaraterőmre szükségem van, hogy ne kívánjam el a francba a nagyvárost a kánikulájával. De úrrá leszek magamon és örülök az örömüknek.

Mire elcsendesül bennem minden, megint megjelennek az üzenőfalamom. Most épp vacsoráznak. Hangulatos étterem, a távolban friss mészszagot lehellő házkikók, bilikék tenger, egy kisebb erdőnyi leander, a kamerába konzum mosolyt eregető asszonyka, a férj és a két aprólék. Az asztalon mindenféle tengeri herkentyű, a felnőttek előtt kis butellában gyöngyöző borok, a gyerekek meg limonádét szörpölnek.

Kisvártatva megint helyzetjelentés jön. Túráznak, a roadshownak újfent részese lehetek. Meteorák, lankák, lélegzetelállító látvány… Még szinte fel sem fogom a látottakat, mikor az ismerős újra bejelentkezik „élőben görögből”. Hegyi falucska, kecskék, szamarak, szerpentin… Közben minden egyes képen ott a teljes família a konzerv mosollyal. Csak a gyerekeken látszik néha, hogy elegük van az objektívnak szóló spontán örömből.

És ez így megy napokon át. Nézem a képeket, amiken a grammra kimért idillből valami mégis hiányzik.
Talán a férj elismerése, amit facebókokkal, likeokkal pótol a csinos, fiatal nő. Talán annak a jóleső elégedettségnek van híján, amit azok éreznek, akik komolyan hiszik: ők valóban a sors kegyeltjei. Ehhez a „jóllakottsághoz” pedig nincs szükség külső igazolásra.

Persze, meglehet, csak valami rosszul értelmezett közlési kényszer vezette a főhősünket, aki elhitte: „ha nem posztolod, meg se történt!”

De, megeshet az is, hogy a dolog mögött csak annyi van, hogy ismerősömben elromlott az a belső fényképezőgép, ami a legszebb emlékekről készült fotókat agyunk winchesterébe menti, ahonnan azok bárhol és bármikor előhívhatók.

Bizonyára nem tudja: a memóriába mentett fotók nem sárgulnak, sőt az emlékezés csodája révén nemcsak a látottakat, de az akkor érzett illatokat, szagokat, hangokat, ízeket, textúrákat is könnyedén felidézhetjük. És valószínűleg e módszer lényéről sem hallott még, miszerint lehetőséget ad teljességében megélni a pillanatot anélkül, hogy élményeinket aprópénzre váltanánk a közösségi médiában.

Mire gondolatban ideérek, megint érzem azt a kesernyés, fémes ízt. De ez nem a jóleső irigységé, ez most valami más. Megkeresem a képernyő jobb felső sarkában a kis x-et és kikapcsolom Zuckerberg urat. Nyújtózom egyet. Este a tévében újra adják a ValóVilágot. Ma biztosan kihagyom. Egy napra egy valóságshow bőven elég…