Egynyári diákok

Dohányoztunk valami sötét sarokban egy rendezvény szünetében és rettenetesen tiszteltem őket. Én, aki akár az anyjuk is lehettem volna, és akinek néhányuk “Csókolommal” köszönt. A cigifüstben történetek bontakoztak ki, óvatosan, félénken, meghazudtolva mesélőjük magabiztosságát, eltökéltségét, korát. Diákmunkások voltak mind. Ki a szüleinek akart munkájával bizonyítani, ki az otthon elvárásokkal terhes gondoskodásából nem kért, másnak meg nem volt választása. Ezernyi ok futott egyfelé. 

Fiatalok voltak, akik nem kifogást, hanem munkát és pénzt kerestek. Fiatalok, akik tényleg, (nem úgy, hanem igazán!) saját lábra álltak. Egyetemisták, főiskolások, akik többre voltak képesek, mint elnyafogni: “Apu, vedd meg nekem a várost!”

Homályosan még emlékszem arra, amikor először a munkaerőpiac hasznos(nak mondott) tagja lettem. Gólya gimnazistaként az almásfüzitői timföldgyár fogadott be. Az a mára rozsdaövezetté enyészett gigászi monolit, ahol apám negyven akárhány évet húzott le. 

Úgy rémlik, hatodikos lehettem, amikor először elkezdtem nyúzni apámat, hogy valahogy szervezzen be engem a “timföldbe” egynyárinak. Az akkori szabályoknak megfelelően nyolcadik után végül átléphettem a gyár kapuját. Nem azt, ahol a mai napig öles betűk hirdetik a szocreál dombormű mellett, hogy “Nálunk a munka becsület és dicsőség dolga”, hanem egy másikat.

Erős túlzás lenne azt állítani, hogy fitten érkeztem, lévén apám még sötétben keltett, hogy az öt óra ötös busszal csendes, ablaknak támasztott fejű munkások közt csendesen, ablaknak támasztott fejjel elzötykölődjek én is a leendő munkahelyemig. 

Így lettem kerékpáros lótifuti az egyik részlegen. Feladatom az email előtti időkben abból állt, hogy dossziékat, leveleket kézbesítettem A-ból B-be. És ha belegondolunk, hogy az A és B közötti távolság a gyáron belül akár 2 kilométer is lehetett, abszolút logikusnak tűnik, miért adtak alám drótszamarat. Amikor éppen nem volt semmi kézbesíteni valóm, az irodában egy csinosan berendezett íróasztalnál adtam össze végtelen hosszúságú papírszámlák tételeit. Szóval, igyekeztem a kapufeliratnak megfelelve becsülettel dolgozni.

Futárkodásom közben tizenévesként apám idegenvezetésével azért felfedeztem a lélegző, de most már tudom: agóniájára készülő gyárat gigászi bauxit malmaival, fura szagú autóklávjaival, kovács- és lakatos műhelyeivel, mindig meleget lehelő kalcináló kemencéivel.

Ma úgy mondanánk, hogy határozott idejű szerződéssel vettek fel engem, de talán őszintébb (és tényszerűbb) az, hogy egy hónapra szegődtem/szegődhettem el. És bár munkavakációm minden percét élveztem, azért “inasságom” vége felé, egyre törődöttebb lettem. Mit tagadjam, viszonylag koránkelőként sem voltam igazán hozzászokva, hogy még a kakasunk is hülyének néz a hajnalinál is hajnalibb ébredésem okán. 

Borítékolva volt, hogy ennek nem lesz jó vége. Egyszer aztán megtörtént a baj. Timföldgyári capricciom utolsó napján dél környékén nem akadt semmi sürgősen postázandó és a számlákkal sem volt dolgom, leültem hát egy sarokba tolt fotelbe. Az iroda csendesen duruzsolt körülöttem, a kinti hűvös ellenére jó meleg ölelt. Így esett, hogy szégyen, nem szégyen, de bizony elbóbiskoltam. Nem tudom, mennyit alhattam, talán egy fél órát. Amikor felébredtem, csak annyit láttam, hogy “munkatársaim” szinte szülői gyöngédséggel, mosolyogva hajolnak fölém. Azt hiszem fenékig pirultam szégyenemben. Na, ennyit a dicsőségről! A “nagyok” viszont nem korholtak le azért, amiért munkaidőben elszunyókáltam, ehelyett végtelen kedvességgel elbúcsúztattak. Volt ott édesség, virág, könnyek, puszi meg minden. Tisztára mintha nyugdíjba mentem volna! Hát kell ennél több egy kamasznak? Gondolom, ez az indítás is erősen hozzájárult, hogy végérvényesen szerelembe estem a vörösre festett, lúgszagú gyárral. Olyannyira, hogy nyaranta újra meg újra visszatértem. 

Sok-sok víz folyt le azóta a Dunán. Most a fiaim következnek. Néhány nap múlva, a tizenhatodik születésnapjukon egy nappal túl, ők is diákmunkásnak állnak. Az első találkozás pedig mindenképpen meghatározó lesz. 

Büszke anyaként felnézek rájuk a döntésükért. De kérlek, ne mondjátok ezt el nekik! Hadd kóstoljanak bele ők is a munkába és a becsületbe, ami után idővel egyszer talán a dicsőség is megérkezik. Persze, csak ha el nem alszanak.