Egydimenziós polihisztorok

Azt hiszem, nálam először J.Lo verte ki a biztosítékot. Az elöl-hátul jó adottságokkal megáldott énekesnő, színésznő, koreográfus, divat- és cipőtervező, parfümőr és főállású popikon, aki egy interjúban kifejtette, hogy minden általa irányított területet maga felügyel, azokban ő, a saját szépen manikűrözött kezével végzi az operatív munkát. Ráadásul – mint édesanya – a gyerekei körüli teendőket is egyes-egyedül látja el, mos, főz, takarít. Bele kell a szívnek szakadni, mennyire jolly joker ez a nő!

De nem a latin díva az egyetlen, aki feltalálta a polihisztorság spanyolviaszát. Szép számmal akadnak a kétes celebségnek még csak a rajtkockáján toporgók, akik gyöngyöző halántékkal kívánják eladni magukról, hogy ők aztán mindenhez, de tényleg mindenhez értenek. (Jut eszembe, lenne nálunk egy csőtörés, ha már…)

Talán akár még jogos is lehet az a vád, hogy féltékeny vagyok erre a mérhetetlen tehetségre, hisz tény, hogy a talentumot igencsak részrehajlóan osztotta el közöttünk a Teremtő. Ám, megeshet, hogy ebben az esetben nem a nagyvonalúan mért kvalitással, hanem a korral van baj, ami először megkívánta a mélységek nélküli multifunkcionalitást, majd ki is termelte magának az ezt üzembiztosan hozó, felhabosított polihisztorokat.

Meglehet, az a végtelenül naiv XXI. század okolható mindezért, amelyik benyeli ezt az egység sugarú, kirakat sokoldalúságot. De tegyük hozzá: annak az érának a számlájára írhatjuk mindezt, amely azért cinkosan néha odakacsint, hogy “tudom ám, hogy nem vagy mindenben annyira penge, de ha sikeres akarsz lenni, azért csak nézz bele a kamerába és tegyél úgy, mintha…”.

Ha most azzal revolverezel, hogy de hát régen is voltak polihisztorok, igazat kell adnom. Voltak bizony Michelangelok, Leonardok, Albertus Magnusok, Albert Switzerek, Hermann Ottók. Csakhogy ők belső kényszerből, tudásvágytól hajtva mélyültek el az őket érdeklő területek bugyraiban. Rájuk – ellentétben a fentebb hivatkozott személyekkel – az utókor aggatta a polihisztor címkét, s nem maguk fércelték fel azt kabátjukra. És nemcsak ennyiben merül ki a különbség. Amazok miután éveket, évtizedeket öltek munkájukba, egyre tisztábban látták a tudásukban tátongó, egy élet munkájával is befoltozhatatlan űrt. 

Igaz, nekik nem hetek vagy hónapok alatt kellett felmászni a népszerűségi listák csúcsára, bár lehet, hogy nem is kívántak feljutni oda. Nem sürgette őket semmi, hogy az ismeretek felületét épp csak megkaristolva, saját fejükre tehessék a szakterületük gurujának járó babérkoszorút, hogy aztán a semminél alig többel házalják végig a fél világot. 

Nem, nem hiszem, hogy a YouTube-on, Instán, Facebookon TikTok-on és egyéb platformokon magukat érett és páratlanul sokoldalú szakembernek hazudó celebritások szándékosan csapják be nézőiket, követőiket. Úgy hiszem, ők inkább csak bedőltek annak a hitvány ideológiának, miszerint ma csak akkor ér az ember valamit (értsd: kereshet kevés munkával szemérmetlenül sokat), ha azt állítja magáról: már gyerekkorában a bölcsek kövével kacsázott a Dunán. Olyanok ők, mint a mondabeli unikornis. Csodálatos lények, csak kár, hogy nem léteznek!…

El kell ismernünk, hogy azért egyvalamihez mégiscsak értenek a szóban forgó médiaszemélyiségek. Mindenki másnál jobban képesek csapágyasra járatni az önmarketinget és a föld alól is felhajtják azt az embert, aki némi kezdőtőkét alájuk pumpálva egy darabig kurrens árucikké teszi őket.

Ennek ellenére azt hiszem, savanyú kenyér az övék. A médiaiparban ugyanis igen nagy a fluktuáció. Akinek mégis sikerül megkapaszkodnia, kellő alázattal és szorgalommal idővel felszedi azt a tudást, ami talán elég lesz a következő harminc-negyven évre, de a többség nem ilyen szerencsés. Az önjelölt szupernóvák ugyanis egy- két évig ragyognak a monitorok egén, majd rövidke tündöklés után végleg kihuny a fényük. Addig nézőik, követőik mindent megkapnak tőlük, kivéve egyet: kezdeti újdonságuk varázsát. Így törvényszerű, hogy pár hét vagy hónap múlva már új arcokra, új megmondó emberekre és könnyen fogyasztható, új igazságokra éhezik a közönség. Az elhasznált polihisztorokat meg a szakma könnyen leselejtezi, hogy évek múlva valami bulvármagazin egy mínuszos hírben emlékezzen meg róluk.

Végül álljon itt egyik kedvenc anekdotám, ami úgy hiszem, tökéletes summázata a fentieknek. A történet főszereplője egy agg japán festőművész, aki kisgyerek korától megszállottja volt a festészetnek.Tökélyre fejlesztett technikájával képes volt néhány ecsetvonással életet adni mindennek, amit csak a papírra vetett. Pályatársai is fejet hajtottak vitathatatlan tehetsége előtt. Az öreg nyolcvan-kilencven éves korára mindent elért, ami szakmailag csak lehetséges volt, mégis egy újságírói kérdésre, miszerint pályája csúcsán mire vágyik még, az öreg csak annyit válaszolt: “Szeretnék megtanulni rajzolni.” 

Nem is lett celeb belőle…