Bertuskának szeretettel

A fiatalasszony szorosan fogta fia kezét és távolról figyelte, ahogyan a költöztetők beszuszakolják a kanapét a lépcsőház bejáratán. Amint elnyelte a monstrumot a sötét, máris egy újabb rakodómunkás jelent meg egy finommívű teás asztalkával. A férfi olyan lendülettel vette a kanyart a törékeny holmival, hogy a nőnek görcsbe ugrott a gyomra. 

Nyugalmat akart és csendet, bár ez momentán hiánycikk volt az utcában. A ház előtt – ahová csak órák kérdése és beköltöznek – hatalmas zajjal épp a hársfát vágták ki. 

A tekintélyt parancsoló óriás feladta a leckét. Rezzenéstelenül, egyenesen állt, miközben fűrészes hóhérai az életére törtek. A fogak egy utolsót haraptak a törzsbe, mire a fa sóhajtva eldőlt. 

A nő testével védve a kisfiút, hátrább húzódott, míg jó pár méterrel előttük földet ért a hárs. Csak egy kerek, ágacskákból fonott madárfészek pottyant a földre. A fészekben három összetört, barna foltos tojást meg egy csillogó holmit öleltek a gallyak. 

Az anya egészen közel hajolt és kiszabadította a fénylő dolgot a rátekeredett ágak közül. Egy jegygyűrű volt.

– Nahát! Egy szarkafészek. –  harsant egy vidám hang az asszony háta mögött.

Egy pirospozsgás, gömbölyű nő gurult mosolyogva a pároshoz. – Ha tudná, hogy megkerült! Szegény Bertuska! 

– Ki az a Bertuska? –  kérdezte felvont szemöldökkel, az illendőnél egy kicsit ingerültebben a fiatal nő, miközben gyanakvóan maga mellé húzta a kisfiút.

A pufók asszony alaposan szemügyre vette a vékonyka ékszert, majd mintha mi sem történt volna, ott, az utcán belekezdett Bertuska életének zanzájába. 

– Kedveském! Ugye, maguk az új lakók, akik a 2. emelet 6-ba költöznek? Na hát, abban a lakásban lakott egész életében Bertuska. Pirinyó kis öregasszony volt, ráncos arccal és hatalmas szívvel. 

Mondhatom, nem volt egy leányálom az élete. Bertuska – akit hivatalosan Bertaként anyakönyveztek, de soha, senki sem szólította így – mégse panaszkodott. Három éves volt, amikor kitört a világválság és tizenkilenc, amikor Dezső úr megkérte a kezét. A jó házból való, de a templom egerénél valamivel szegényebb úrilányt azonban anyja nem engedte férjhez a rangon aluli a bányamérnökhöz. Bertuska pedig szót fogadott, feltett valami édes-bús lemezt a gramofonra, egy darabig bámulta az ablakából a hársfát, aztán visszaadta a jegygyűrűjét. 

Teltek-múltak az évek és az időközben koravénné boldogtalanodott Bertuska az anyjával élt kettecskén. Egy délután aztán bemondta a rádió, hogy sújtólégrobbanás történt a tatabányai bányában. Ott, ahol Dezső úr is dolgozott. Hanem csal az emlékezetem, ez valamikor ‘78-ban lehetett. Meghallva a hírt Bertuska nem sírt, csak megint hosszasan elnézegette magában a hársat. Aznap éjszaka teljesen megőszült.

A fiatal nő a tenyerébe lévő gyűrűre pillantott és kicsit félrebiccentette fejét, mint mindig, ha valami érdekeset hall. Kíváncsisága felülírta türelmetlenségét, az utcai történetmesélő pedig folytatta meséjét. 

–  Akkoriban még nem volt internet, annyit lehetett tudni az esetről, amennyit megírtak az újságok. Tizenketten maradtak a lenn örökre az aknában, de Dezső úr, akinek szinte naponta le kellett szállni a mélybe, aznap épp valami szakszervezeti kongresszuson volt. 

Így esett, hogy egy vasárnap a Zserbó cukrászda teraszán szembejött Bertuskával a halottnak hitt Dezső úr. Nem szaporítom tovább a szót, megint fellángolt a szerelem és Dezső úr újra megkérte Bertuska kezét. 

Bertuska anyja, aki ekkoriban már csak tolókocsival volt hajlandó közlekedni és aki –  hogy feledje nyavalyáit, egész nap a televíziót nézte –  újfent megfellebbezte a házasságot, mire lánya másodszor is visszaadta a jegygyűrűjét. 

Úgy hírlik, a sokáig agglegényként élő Dezső úr nem sokkal később megnősült. Elvett egy jóravaló, ám beteges asszonyt. A jóisten véget is vethetett volna Bertuska kálváriájának, de úgy tűnik, a jóisten akkoriban mással volt elfoglalva, merthogy jó tizenöt évre rá újra felbukkant Dezső úr a még mindig hajadon Bertuska életében. A férfi megözvegyült és felkereste egykori szerelmét, aki lelkiismeretesen cserélte az ágytálat addigra már végleg ágyhoz kötött anyja alatt. Bertuska türelemmel viselte a közelítő végtől megtébolyult öregasszony szeszélyeit, húgyszagú hétköznapjaiba egyedül a férfi hozott fényt, mégsem mondott neki igent. Nem akarta  a házasság bejelentésével felzaklatni a nagybeteget. Az alkalmas, boldogító pillanatra várt, és megvetette magát ezért. 

A kisfiú mostanra elunta magát. Nekifeszülve húzkodta az anyja kezét, mire a fiatal nő leguggolt hozzá. – Nézd csak! Most rád bízom ezt a gyűrűt. Te leszel a kincstárnok, vigyázz rá! – mondta az aprócska tenyérbe ejtve az aranykarikát és finoman ráhajtogatva a gyerekujjakat. 

Trubadúrunkat nemigen zavarta meg a közjáték, mintha mi sem történt volna, szőtte tovább történetét…

– Nem tudom, miben bízott az a szegény ember, de annyi bizonyos, hogy Dezső úr, utoljára egy júniusi napon harmadszor is megkérte Bertuska kezét. Nyár volt, a ház előtti hárs édes illatot eregetett, lombjában pedig csörögtek a szarkák. Bertuska ilyenkor mindig szélesre tárta ablakát.

Egy szép kis üvegszelence volt Bertuska ablakpárkányán, abba tette bele a Dezső úr a gyűrűt, mondván: ha döntött, keresse meg őt.

Bertuskának nem maradt ideje válaszolni, mert a másik szobában fekvő anyja hangos nyögdécselésbe kezdett. Mire visszatért a beteg mellől, örökre eltűnt Dezső úr meg a gyűrű is.

Akkor láttam Bertuskát először sírni. Nem haragudott a férfira, jobban szerette őt annál. Mégis fájt neki, hogy végül meggondolta magát. 

Bertuska anyja még négy vagy öt évig élt. Végül, nem tudom, hogy rajta, vagy az addigra boldogtalanná vénült lányán esett-e meg a jóisten szíve, de nagy nehezen magához szólította az öregasszonyt az Úr. Az Óbudai temetőben temették el. Négy hónapja pedig Bertuska is utána költözött, hogy a túlvilágon viselje gondját. Halála napjáig úgy hitte, Dezső úr az ígéretével együtt visszavette a jegygyűrűjét is. 

Az alkalmi hallgatósággá avanzsált fiatalasszony előbb a lépcsőházi kanyart egy újabb bútorral vevő szállítóra, majd fiára pillantott, aki még mindig szorosra zárt ujjakkal vigyázta az ékszert, majd hirtelen szokatlanul lágy hangon a pufók asszonyhoz fordult.

– Lenne kedve velünk elbuszozni az Óbudai temetőbe? Van egy kis elintéznivalóm Bertuskával.