Mamusz szárnyakkal

Mamusz szárnyakkal

Egy cseppet sincs lelkiismeret-furdalásom, amiért a teraszra kifelé menet lenyúlom a legjobb pezsgőt. Évekkel ezelőtt egy jó fej lyoni pincér azt tanította nekem, hogy az igazi pezsgő a parafadugóról ismerszik meg, így hát a legelegánsabb, hasas palack társaságában fogom menekülőre. Amilyen pocsék ez a buli, ez a minimum, amit megérdemlek.

Kibírtam a részeg fazonok vetkőztető tekintetét meg a józanok túlfújt egóját, ennyi elég is volt mára. Adok magamnak pár percet, hívok egy taxit és itt hagyom Brigit, a pasifogó praktikáival meg az egész rongyrázó bagázst.

Óriási ez a terasz. Legalább harminc-harmincöt négyzetméteres. Úgy nevezik: a “hatker Szemirámisz függőkertje”. És tényleg. A korlátokon, a padlón és minden talpalatnyi helyen zöldek virítanak, omlanak a mélybe. Arrébb, a teraszajtó mellett a falon egy faliújság, rajta gombostűkkel feltűzött hirdetésekkel.

Leülök a sarokba egy asztal mellé, kibontom a pezsgőt. Nem pukkan, csak sóhajt egyet a palack, a parafadugó pedig engedelmesen csusszan a kezembe. A pohárban gyöngyházszín buborékok igyekeznek a felszínére.
Hűvös az ital, hűvös az este. Jó társaságban vagyok.

Nagyon nem is bánom, amikor a taxitársaság diszpécsere elnézést kér, mert valami miatt csak tizenhat perc múlva tud kocsit küldeni értem. Addig megleszünk kettesben a pezsgő meg én – mondom neki vigasztalásképp.

Élvezem az utca felszűrődő zaját és az ejtőzést, egészen addig, amíg magányomba be nem türemkedik egy férfi. Kicsit bosszant a jelenléte, de igyekszem nem kizökkenni zen állapotomból. Odalép hozzám, már-már zavaróan mélyen a szemembe néz és egy szó nélkül tölt magának a pezsgőből.
Nem a zsánerem a fickó, de hazudnék ha azt mondanám, hogy kifejezetten ellenszenves.

Leül az asztalhoz, meg se kérdez, hogy akarom-e. Valahogy olyan magától értetődően történik minden.
A beszélgetésre nem vágyom, mégis szóba elegyedünk. Időnként azért az órámra sandítok, ő meg úgy tesz, mintha nem venné észre. Áthajol az asztalon, szinte beles a bőröm alá, a gondolataimat szkenneli. Arany cirmos szeme van.

Feszengek, zavaromat oldandó elsétálok egészen a korlátig és mélyen kihajolva lenézek az utcára. Beszívom a virágtartókban dúsan tenyésző estikék és petúniák illatát. A férfit valahol a hátam mögött a faliújság köti le.

A város felett zöldellő buja rengetegből hirtelen felröppen valami. Csak egy villanásra látom, mégis megismerem: egy kacsafarkú szender az. Puhán, bársonyosan lebeg a szirmok között. Bájosan bumfordi. Olyan, mint egy mamusz szárnyakkal. Idáig csak faluhelyen láttam ilyet, nagyanyám kertjében, a belvárosban viszont ő is ugyanolyan idegenül mozog, mint én.
Odabentről zene szűrődik ki, Englishman in New York…

Maradj itt, mindjárt jövők! – szólok oda a szendernek, és elindulok az asztalon hagyott telefonom felé. Belekortyolok a pezsgőbe, aztán a virágok felé veszem az irányt, hátha le tudom kapni a kis jószágot.

Mire visszaérek a mobilommal a férfi már ott áll. Átható tekintetével fixíroz, a kezem után nyúl. Magam is meglepődöm, hogy nem ellenkezem, az esti fényben egészen jóképűnek látom. Önkéntelenül közelebb lépek hozzá, hagyom, hogy finoman szétnyissa ujjaim és valami apró, meleg dolgot helyezzen a tenyerembe.

Romantikus a pillanat, de a dolog megmozdul. Elrántom el a kezem, a valami a földre pottyan.
A szender az a pezsgős dugóra tűzve. Csapkod a szárnyával, potroha tekereg, vonaglik. A nyomorult pára az előbb még nektárt hörpölt, most a haláltusáját vívja. Tudja, már nem tart soká.

Iszonyodva húzódok el a férfitól.
Ő meg csak néz azzal a mocsárszínű szemével.
Megjött a taxi.