Angyali sütöde

A minap, mikor még velem együtt csak ébredezett a város, egy megszokottságában gyönyörű jelenség jött velem szembe. A vár fölött kövér, piros felhők lógtak az ég alján. A vérvörös szín, mint egy gyerek ecsetes táljában a festék, úgy keveredett lassacskán az ég szürkéjével.

Piros az ég alja, aligha szél nem lesz – tartja a néphit. És van benne igazság. Amikor ugyanis az égi festékesdoboz kiborul, idelent fázósan húzzuk össze a télikabátokat. Nekem viszont valami egészen más jut ilyentájt az eszembe.

Karácsony közeledtével gyerekkoromban gyakran láttam ezt az égi tüneményt. Megboldogult édesapám pedig ekkor előállt egy magyarázattal, amit még kicsi korában hallott és amivel az ő édesapja is rövidnadrágosan találkozott először. Eszerint a rózsaszínek, bíborok egész arzenálját felsorakoztató vattacukros égbolt dehogyis a légkörbe jutott vízpárától és a porszemek fénytörésétől lesz ilyen szemet gyönyörködtető! Sokkal logikusabb magyarázata van ennek december végén. Ilyenkor ugyanis a szorgos angyalok nagy munkában vannak. Nagyüzemi szinten gyártják a szaloncukrot a felhők közt, így hát a mennyei sütöde fénye sugárzik egészen idáig.

Blődség. Tudom. Ám, ahhoz bőven elég volt nekem akkoriban, hogy az amúgy is várva várt ünnep még misztikusabb legyen. Ma már szegényebb vagyok. Felnőttem. Varázstalan mugli lettem, nem hiszek a lakásunkban termő feldíszített fenyő mirákulumában. Valami mégis megmaradt a csodából és azt féltékenyen őrzöm magamnak. Ha piros az ég alja, tudom, odafönn az angyalok serényen dolgoznak értünk. És azért, hogy a csillogó szemű mai kisgyerekek, mint amilyen egykor én is voltam, kapjanak egy morzsát a karácsony varázslatából…