A húsvéti nyulak nem tévéznek

Sok-sok évvel ezelőtti történetet citálok ide elétek. Talán nem lesz tanulság nélkül való. Egy magyar fiú vitte el a tamagocsi világverseny első helyezését, ha jól emlékszem, 1998-ban. A tamagocsi –  azok kedvéért, akiknek nem mond semmit az elnevezés  – egy akkoriban elképesztően divatos elektronikus kütyü volt, amit –  hol máshol, mint – Japánban találtak fel, hogy elsősorban a mikroszkopikus lakásokban lakó tokióiak is átélhessék, milyen érzés egy élőlényről gondoskodni. 

A kis ketyerét ugyanis ugyanúgy kellett etetni, sétáltatni, mint egy igazi állatot, csak kutyatáp és pisiltetés helyett neki az is elég volt, ha gazdája szorgalmasan nyomkodta a készülék gombjait. És hát, igényei, azok aztán voltak! Nem első kézből tudom, mert hogy kutya- és macskagazdiként sohasem kényszerültem az ilyen pótszerekre, de bizony ez a digitális jószág képes volt éjszaka közepén is felkelteni tulajdonosát. Főhősünk, az akkoriban nagykamasz srác pedig annak rendje és módja szerint gondozta, ápolta, etette ezt a módfelett hülye hangon visítani képes holmit. Ennek ellenére néhány hónap után – elérve a matuzsálemi kort – a kreálmány minden törődés ellenére kimúlt. 

Mégis, ez a rövid idő is elegendő volt ahhoz, hogy a srác sok tíz- vagy százezer játékostársát maga mögé utasítva megnyerje a versenyt. Siker, pénz, csillogás… Mígnem az egyik interjúban a fiatalember szégyenlősen bevallotta: szép volt, jó volt, de annyira macerás volt az egész, hogy még egyszer nem csinálná végig. Pont.

Ez a régi történet jutott most eszembe, amikor a minap egy állatvédő egyesület megosztotta egy anyuka világgá kürtölt panaszát. A történet dióhéjban annyi, hogy a szülőnek nevezett XX kromoszómával rendelkező egyén rettenetesen felháborodott azon, hogy gyerekének egy kutyák, macskák elhelyezését vállaló oldalon sem tudott kiscicát szerezni. Pedig – mint írta – nem hosszú időre kellett volna az állat. Csupán néhány napra, hétre, hogy a gyereke játszadozhasson vele. Aztán – folytatta a tirádát – továbbadná vagy menhelyre vinné. Majd, csakhogy mindenki átérezze jogos felháborodását, feltette az i-re a pontot és megjegyezte: Könyörgöm, ez nem egy csecsemő! Viszont egy gyerek örömét veszik el.

A jelenség és ami mögötte van, olyan összetett, hogy annak ki- és megfejtéséhez sem szaktudásom, sem terjedelmi lehetőségem nincs. Abban azonban biztos vagyok, hogy valami nagyon nincsen rendben ezzel a dologgal. És nem csak az állatszerető ember szólal meg ilyenkor belőlem, hanem a szülő is.

Ilyenkor húsvét táján elöntik a közösségi médiát a “Ne vegyél nyulat a gyereknek!” típusú felhívások. Aki ismeri, tudja, mi vár ezekre a jobb sorsra érdemes kis jószágokra! Igen, lehetnének boldog anyanyulak egy fészekaljnyi nyúlfival, vagy végigdöngölhetnék a “falu kanjaként” az egész tenyészetet. Ehelyett gyermekünk aktív közreműködésével többségük kb. óvodás korára jobblétre szenderül. És ehhez még az sem kell, hogy a csemeténk kínozza az állatot, elég hozzá az egy merő szeretet is, amivel vesztét okozza a kis életnek. Egy életnek, és ez a lényeg.

Vajon annak a szülőnek, aki merő kedvtelésből egy rövid liezonra keres csemetéjének állatot, megfordul-e a fejében a nagybetűs felelősség kérdése? Vajon elgondolkodik-e azon, hogy a gyerek pillanatnyi óhajáért megéri-e jó eséllyel egy élőlény halálát okozni? 

Végiggondolja-e az ilyen felmenő, hogy a kismacska (de ide tetszőlegesen bármilyen élőlény: növény, állat behelyettesíthető)  és a csecsemő élethez való jogának egymáshoz méricskélése hova vezethet? Ma egy kismacska élete nem tűnik nagy árnak a kisded önfeledt szórakozásáért. Halkan kérdem: és holnap?

Nem, ez a bejegyzés nem egy kismacskáról szól! Még csak nem is az ominózus anyáról. Ez az írás a felelősségről és annak gyerekeinkbe neveléséről szól. És talán arról is, hogy nem abban méretik meg szülői nagyságunk, szeretetünk, hogy magzatunk minden óhaját azonnal – lehetőleg még azelőtt, mielőtt a vágy egyáltalán megfogalmazódott volna! – teljesítjük.

Számomra ezt a saját gyerekünk érdekét utcahosszal minden és mindenki elé helyező, szülői magatartás testesül meg abban a reklámszlogenben, ami így szól:  “A dolgok nem mindig terv szerint sikerülnek. De fő, hogy jól érezzük magunkat!”

Ja. Tényleg. Kár, hogy a húsvéti nyulak nem néznek tévét.