A fogatlan Farkas

A leggyűlöltebb időszak az utolsó hét volt. Már rövidnadrágos idő volt (na, nem az iskolában, mert ott még megkövetelték a hosszúnadrágot), szabadság párállott a júniusi levegőben, de ránk még egy hét értelmetlen gyötrelem várt, amiben mi nem az év végét, hanem küszködésünk kezdetét láttuk.

A tanárok ugyanis valamiért a fejükbe vették, hogy egy utolsó esélyt adnak nekünk. Nyilván, teljesen feleslegesen. Mert hát, aki eddig nem törte magát, annak most se jött össze a kunkor, aki meg stréber volt, annak meg úgyis mindegy. Szóval, szentül meg voltunk győződve, hogy oktatóink ezt a tortúrát csak a maguk szórakoztatására csinálták.

Egyedül Farkas Mór, a latin tanár nem tartott az utolsó napokban nyilvános élveboncolást. Isten tudja miért, de megkímélt bennünket. A széles vállú, majd’ két méter magas, pincemély hangú óriás órájára pihenni jártunk. És nem azért, mintha ellinkeskedte volna a tanítást. Tacitust fordítottunk, ragoztunk, kezdetleges verseket faragtunk, rég holt költőket idézett fejből. Csak éppen felelni nem feleltünk meg dolgozatot sem írtunk. Se kicsit, se nagyot.

A paradicsomi állapot egészen június végéig tartott. Az utolsó hétben aztán az öreg elővette fekete noteszét és szertartásosan felszólított minket, hogy értékeljük mi, magunk magunk. Sorban felálltunk és lelkiismeretünk szerint mondtunk egy jegyet, amit a teljesítményünkért szerintünk megérdemeltünk. Kemény vizsga volt.

A legnagyobb svihákok röhögve nyögték be a jelest, mások, a becsületesen tanulók, egy halk közepest rebegtek. Amikor engem – aki nem sok kárt tett a latin könyvben – szólított, elégtelent adtam magamnak. Nem azért, mintha én lettem volna a becsület bronzba öntött mellszobra. Egyszerűen csak úgy éreztem: pofátlanság lenne mást mondani. Aztán valahogy mégiscsak négyes került a bizonyítványomba, mert az öreg Farkasnál csupán két osztályzat létezett: a jeles meg a jó. 

Ragyás arcú, lakli kamaszként miénk volt a világ és kinevettük az öreget. Bár, ki tudja, tán’ ő sem vette komolyan magát. Jámboran terelt bennünket, sosem kiabált velünk. Még akkor sem, amikor kellett volna. Mély, sztentori hangján csak morrantott egyet és mi tudtuk, hol a helyünk. 

Emlékszem, erősen dohányzott. Szünetekben mindig ott lógott a kezében a talpas Munkás, a bagótól pedig sárga és hiányos volt a fogazata. Jobb napokon ezért nevezte magát az öreg kellő öniróniával fogatlan Farkasnak. Mi pedig nevettünk. Hogy vele-e vagy rajta, az már más lapra tartozott.

Harminc év telt el azóta. Mi, a megőszült, megpocakosodott, karikás szemű egykori svihákok és stréberek most egymás hátát lapogatjuk az osztálytalálkozón. A június eleji dátum előhozza a rémséges utolsó hetek emlékeit, meg persze Farkast. – Hát, az biztos, hogy nagy lúzer volt az öreg. Sose tanultam nála. – közli röhögve Somlai és többen bólogatva helyeselnek. 

Egy darabig még téma az öreg, anekdotázunk, mikor a mindig higgadt Bertalanics megszólal. – Még jóval azelőtt, hogy az iskolába kerültünk, az öreg Farkas keménykezű volt. Igazságos, de szigorú, aki a latin mellett történelmet is tanított. Épp olyan volt, mint a többi tanár: a számonkérést igen komolyan vette. Az egyik osztályban egyszer – mondom, legalább nyolc vagy tíz évvel előttünk – dolgozatot íratott történelemből.

Megszólalt a csengő és az öreg Farkas bekérte a papírokat. Kifelé mindenki letette a lapját az asztalára, csak egy kissrác körmölt még – mintha az utolsó pár perc bármit is szépíthett volna a jegyén. Azt mondják, nem ő volt a legélesebb kés a fiókban. Szóval, az öreg sürgetette, de a fiú nem hagyta abba az írást. Farkas megint rászólt, majd megint, már emeltebb hangon.

A gyerek végül nagy nehezen felállt a padból, tett egy lépést, majd dolgozatát még mindig szorongatva teljes erővel nekiiramodott, hogy meneküljön a megaláztatástól, a számonkéréstől. A csukott ablakon át. Ott és akkor ketten törtek össze.

Az öreg soha többé nem osztályzott…

Jó lett volna mondani erre valamit, de vannak történetek, amik után elnémulnak a szavak. Így hát csendben maradtunk. Egészen addig, amíg Bertalanics magasba emelte korsó sörét és így szólt: „A Fogatlan Farkasra!”