A biankó mondat

A jó könyvek egy egész életre szóló gondolkodnivalót adnak nekünk, a rosszak legfeljebb egy mondatot. Mégis, az az egy mondat lehet, hogy akkor és ott többet ér száz könyvtárnyi bölcsességnél. Sőt, ha szerencsénk van, általuk egy minden vészhelyzetben tetszőlegesen bevethető, biankó útmutatást kapunk. Így kezdtem el én mondatokat gyűjteni.

    ☆☆☆

Az első fiammal vajúdtam épp. Most leönthetném ezt a nagyjából tizenkilenc órás golgotát valami ilyenkor szokásos rózsaszín cukormázzal, de nem teszem. Pokoli fájdalmat éreztem, de nem a fájdalom volt a legrosszabb, hanem a félelem. A félelem attól –  amit oly’ gyakran hallottam nőismerőseimtől –, hogy az a szenvedés, ami ott, a csúcson vár rám, na, az kibírhatatlan lesz. Így aztán, amikor már elértem a fájdalomküszöböm tetejét, “megnyugtattam magam”: lesz ez még így se! Ez még csak a kezdet… Szó se róla, prímán tudtam hergelni magam. 

Furcsa, de az a vélt kín, ami előttem állt, mégis eltörpült az elképzelt megszégyenülésemhez képest. Abban az állapotban nem jutott eszembe semmilyen magasztos “egy új kis jövevénynek adok életet” típusú gondolat, sokkal inkább saját belátható fizikai határaim kötöttek le. Mi van, ha nem bírom tovább a fájdalmat (a vajúdás ugye csak a beugró!), mi van, ha a végsőkig kiszolgáltatott helyzetemben az erőlkölködés nemcsak gyermekáldást, hanem valami egészen más, kevésbé áldásos dolgot is eredményez? Létezik decibel korlát a szülészeteken? 

Csak járkáltam körbe-körbe, két tolófájás között fehéredő ujjakkal megkapaszkodva bármiben, ami épp utamba akadt és gyötörtem magam. Bár nem szóltam egy szót sem, szűkölt bennem a rettegés. Igen, azt hiszem, a beígért, elvisielhetetlenül nagy fájdalomnál is jobban féltem a megszégyenüléstől, maradék emberi méltóságom nyíltszíni elporladásától. Valahogy így képzeltem mit érezhet az, aki a vesztőhelyre indul.

Szó, ami szó, nem festhettem túl jól. És akkor jött egy nő, talán szülésznő lehetett. Szégyellem, de ennyi év távlatából sem az arcára, sem a nevére nem emlékszem. Csak arra, ahogy odalépett hozzám és megkérdezte, hogy vagyok. Én meg nagy vonalakban vázoltam neki. Csalhatatlan rutinjával egyből levette, hogy itt most nem hétköznapi hisztériáról van szó. Rám nézett, finoman a kezemre tette a kezét és megszólalt: – Nézze anyuka! Maga itt nem tud olyat produkálni, amit mi már ne láttunk volna. Minden rendben lesz.

Fogalmam sincs, hogy pontosan tudta-e, hogyan kell leszerelni az ilyen kétségbeesett kismamákat, vagy csak ráhibázott a lelki akupunktúrás pontomra. Mindenesetre, amit mondott, az akkor és ott működött. A többi már simán ment. Majdnem. Megszületett az első fiam. Én pedig elspájzoltam az ínséges időkre ezt a mondatot.

   ☆☆☆

A szóban forgó zöld köpenyes szülésznő valószínűleg nem is tudja, hogy ennek a bizonyos mondatnak harminc év múlva majd újra hasznát veszem, az első fiam után tizenkét évvel született ikerpárom egyik felénél.

A lakli kamasz előérettségire készül. Tanul, jegyzetel, gyakorol. Nincs miért féltenem őt, a vizsga előtti utolsó estén mégis úrrá lesz rajta a pánik.

Ó, jól ismerem én ezt a nézést! Kavargó, kétségbeesett gondolataira válaszokat, de még inkább megnyugtatást vár. Mi van, ha a felkészülés ellenére egy rövidzárlat mindent lenulláz az agyában? Ott áll majd az érettségi bizottság előtt megszégyenülve, köznevetség tárgyává válva? Vajon az utcán is ordít majd róla, hogy ő nyerte meg az “iskola hülyéje” díjat? 

Épp annyira kínlódik, hogy elővegyem azt a bizonyos, harminc évvel ezelőtti mondatot. Kicsit poros, kicsit avítt ugyan, de használható. “Nyugalom. Semmi olyat nem tudsz produkálni, amit már ne láttak volna egy érettségin”. A hamuba sült pogácsa mellé most csak ennyi muníciót csomagolhatok. Neki adom, beletetoválom a lelkébe ezt a pár szót. 

Nagy levegőt vesz. Hinni akar nekem. A mondat pedig elkezd dolgozni benne. Működni fog, csak ki kell várni a hatóidejét. Másnap aztán valamivel tíz óra előtt üzenet érkezik a telefonomra. “Túl vagyok rajta. Egész jól ment.”