A balerina

Családunkban rendje van a karácsony előtti heteknek. Ez az az időszak, amikor zarándoklatot vagy még inkább expedíciót szervezünk a kukszliba – a három és feledik emeleten található, mindent elnyelő kis tároló helyiségbe.
A műveleti területen aztán hősiesen megküzdünk a kartondoboz hegyekkel, a falhoz támasztott létrákkal, a békésen szendergő szánkókkal, a téli álmukat alvó napernyőkkel, hogy a végén diadalmas képpel, kezünkben a fenyődíszeket rejtő dobozzal befejezettnek nyilvánítsuk küldetésünket. Vagy legalábbis küldetésünk „harcosabbik” felét.

Mert, hogy most kezdődik a dolog rafináltabb része. Ilyenkor – mintegy finom jelzésként – apró adventi koszorú kerül a bejárat mellé, szeretett százéves komódunk a mécsesek és régi képeslapok révén átlényegül házi szentéllyé, idővel a lakás minden pontján üzenetet hagy nekünk az ünnep.
Önző módon nekem kell ez a jelzés, ez az évente ismétlődő rituálé, ez a puha megszokás. A semmi különös, ám mégis saját történelemmel bíró díszek jóleső ismertsége. Kellenek ezek a tárgyak, a begyakorolt mozdulatok, hogy egy kicsit megálljon a világ, hogy az őrült pörgésben beléjük kapaszkodhassak. Olyasmi ez – azt mondják –, mint amikor a balerina piruettezik. Neki is kell egy fix pont, amin rajta tartja a szemét, különben beleszédül a forgásba és akkor fuccs az előadásnak…

Talán ezért volt annak idején szüleim karácsonyfáján is egy balerinácska. Előéletéről nem sokat tudok, mindössze annyit, hogy hányatott sorsú művész lehetett, aki Belgiumból pár nyugati kacat mellett egy koffer alján érkezett hozzánk, a szocializmus Magyarországára. Emlékszem, égszínkék ruhájában ott pörgött az ágon kitartóan, ragyogón, az én kedvemért. Nekem ő volt a kedvencem a sok szikrázó dísz között.
Soha nem volt zenélő dobozom, aminek balett táncos forog a tetején. Ott volt helyette a már említett balerinácska. Nyolc centiméteres magasságával tökéletesen betöltötte bennem a lakozott dobozra állított, örökké piruettező kislány hiánya miatt érzett űrt.
Persze, a dolog nem volt egészen tökéletes, mert hősnőm évente csak néhány napig volt velem. Ő volt az én Mary Poppinsom, aki a semmiből toppan elém, hogy az ünnep után ki tudja hová tűnjön el. Titkait csak anyámék ismerték, de ők meg nem beszéltek erről. Én viszont a kis kék ruhás balerinát olyan gyönyörűnek láttam, hogy még hűtlenségét is megbocsátottam neki.

Idővel elkerültem a szülői háztól, velem is fordult jó néhányat a világ. Sok év múlva, egészen más körülmények között találkoztam újra a balerinámmal. Egy cipősdobozban lakott a szekrény mélyén, a többi, fényét vesztett dísszel együtt. Kézbe vettem, forgattam a kis kopott babát, kerestem benne gyerekkorom ideálját. Csak pár ügyesen tekert drót, meg egy csillámos, piszkos tütü – ez volt minden bűbája, amivel annak idején megigézett.

Hogy csalódtam-e? Ó, dehogy! Az a balerina, akire én emlékszem, ma is meseszép. Fekete hajával, térdben sikkesen felhúzott lábával, magasba tartott karjaival most is ő a karácsonyfa legpazarabb éke. És nekem ennyi elég is. Ő az én fix pontom, amit karácsony előtt megkeresek magamnak az év végi tornádóban.

A kukszliból előhalászott dobozokból előkerülnek a díszeink. Mondanám, hogy bombázást is túlélt, féltve őrzött százéves darabok ezek, de nem lenne igaz. Semmi különös nincs bennük. Néhány csillag, pár színes gömb, egy tucat vidám, csíptetős, sálas hóember.
Nézem a fiaimat, arcukon a várakozás pírjával öltöztetik díszbe a lakást. Válogatnak a mikuláspiros gömbök, csecsebecsék között. Ha szerencséjük van, talán akad egy, ami elkíséri őket, hogy egy életre szóló kapaszkodót jelentsen nekik. Szorítok értük, hogy ők is megtalálják a maguk balerináját, aki akkor is (sőt, akkor még inkább!) képes megidézni a régi karácsonyokat, amikor a csillogó máz már rég lekopott róla. Ha így lesz, egy pici elégtételt érzek majd, mert talán valamit, egy egészen apró dolgot, jól csináltam.